Mainzi kulccsal zárok és nyitok

Évek óta egy átfúrt kétpfenniges fityeg a kulcstartómon, csak úgy, mert kell valami kazi (értelem nélküli, lásd Kazohinia) tárgy minden ember kulcstartójára. Ez az én esetemben egy 1760-ban vert, „2 PFENNIG” feliratú érme, verdejelzése SM. A hátoldalán egy címer, a köriratban pedig ponttal elválasztott betűk, amiből a specialisták nyilván azonnal megmondják, hogy az illető uralkodó milyen tartományoknak volt „dei gratia” megválasztott királya, császára, akármije.

Nos, ez a kulcstartó 5-10 évig lapult a zsebemben úgy, hogy fogalmam sem volt, hogy a pénzt a német nyelvterületnek melyik részén használhatták 1760-ban, amikor ugye Németország sem volt, hanem egy kis- és nagyhercegségek és -fejedelemségek, -grófságok, mittudoménmik voltak egymás hegyén hátán; állítólag 300 darab. Tegnap rákerestem mindenféle oldalon, persze sikertelenül.

Aztán egyszer csak gondoltam egyet, mi lenne, ha a címer (korona alatt barokkos bugyolációban egy kerék) véletlenül mainzi lenne (ennek a gondolatnak az a szépséghibája, hogy a mainzi címerben két kerék van, nincs korona, nincs barokkos ömlengés, és alapvetően tök más; továbbá a kerék mint a kereskedelem meg infrastruktúra motívuma elég sok város címerébe bekerült). És akkor az SM verdejel meg az lenne, hogy Stadt Mainz.

Majdnem jó, csakhogy pontosan ilyen pénz nincs fent a neten, amilyen nekem van. A 2 pfenniges, mint kiderült, valóban mainzi, mivel pontosan ugyanez a címer van a hasonló korszakban vert 3 pfennigesen, és a dizájn is ugyanaz. Vertek 2 pfennigest is, de annak a hátoldalán a választófejedelem szignója van, nem pedig a kerekes címer, úgyhogy az én kulcstartófityegőm abszolút ritkaság. Kár, hogy egy kergemarha kifúrta.

Nem szagol, nyel!

Azért meg kell hagyni, vicces nép ez a francia, tudják, hogyan kell előre menekülni. Büdösek voltak, hát feltalálták a parfümöt; amikor pedig berohadt a tejeskanna, hagyták még egy kicsit érni, és kész is volt a finom sajt. Egyedül csak arra nem találtak fel semmit, hogy mi van akkor, amikor a sajt büdös. A sajtparfüm hiányában azt tudjuk ajánlani, hogy ne nagyon szagolgassátok, csak nyeljétek!

A sajttálat a (kétszintes) luxemburgi Osanban vettük, ami ugyanabban tér el a budapestitől, amiben az angol/ír Teszkó az Ostblock szupermarketeitől, tudjátok; mindegy. Az alsó szinten megtaláltuk a sajtos részleget, ahol hatszázezermilliárd sajtféléből választhattunk. Mi inkább a francia sajtokra voltunk kíváncsiak, de becsúszott egy svájci is a kosárba, egy Tête de Moine, ami úgy néz ki, mint egy virág vagy egy vékonyabb karfiol, mert fehér átlátszó szirmai vannak. Ezt még aznap elpusztítottuk, könnyen ehető, továbbá parmezánra emlékeztető íze van, szaga alig. Ajánljuk azoknak, akik a túrórudit analizálva eszik, mert ezt a sajtot is remekül lehet cincálni.

Vettünk azonban egy francia sajttálat, aminek annyira förtelmes szaga volt, hogy a vonatban mindenki sajnálkozva nézett ránk. Kinyitották az ablakot, odébbhúzódtak, satöbbi. Luxemburg-Trier-Mainz útvonalon jöttünk, mintegy 4 órán keresztül hoztuk zavarba utastársainkat.

A sajttálon ezek voltak: Munster lait cru, Le bleuet du chatelard, Saint-Marcellin l´étoile du Vercors, Normanville, Enrobé chèvre, Tomme des Bauges. A képen a „Münszter le krü” van a pirosas csomagolásban, a „Lö blöé dü sátelár” a kék szegfűs, „Szen Márszelen létoál dü Verkor” a facsomagolásos, de rá van írva, a „Normanvill” az a fehér Nor-ral kezdődő, az „onrobé sevr” az csak a sajtfajta, az aszalt gyümölcsös kecskesajt, a „Tom dé Bozs” az a barnás héjú penésztömb Bozs városából, ezen semmilyen cédula nem volt.

A münszter egy híres elzászi sajtfajta, Ági kedvence, és a világon ez a legbüdösebb. Én nem mertem megkóstolni, pedig elszánt voltam; így csak a szagáról tudok beszámolni: harsány, fékeveszett penészbajnokság, intenzív, gátlástalan rothadás és tespedés, pókháló, pince, doh (Ákos szerint: három napja napon rohadó tyúkbelsőségek). De biztos finom, én mindent elhiszek. A kettes (az árulkodó nevű Blöé dü sátelár) számú sajt kemény, íze közepes, a szaga viszont eső utáni baromfiudvarra emlékeztet, és nem olyan merész, mint az előzőé, csak közelről érzed, de hányszor mondtam már, hogy ne szagolgasd. Saint-Marcellin l´ètoile du Vercors – végre egy olyan sajt, ami ízlik. Kenhető ez is, mint az első, és nagyon finom. Édes, zsíros, telt, tiszta kalória, laktat, semmihez sem hasonlítható, inkább ez lehet mérce, tényleg finom, neked is ízlene. Hátránya, hogy rettentően büdös, továbbá gusztustalanul néz ki, fehér és enyhén fodros külseje van. A Normanville-lel szintén megkentem egy kenyeret, ez leginkább olyan camembert-es, csak érettebb és büdösebb azoknál, amikhez mi hozzászokhattunk. Viszont sokkal finomabb annál, amennyivel büdösebb, úgyhogy ideális élvezeti cikk. Az enrobé chèvres az a sajt, ami nagy valószínűséggel mindenkinek ízlik, mert ez egy könnyű, édes kecskesajt, a szélén pedig aszalt sárgabarack volt, ami egyrészt száraz, másrészt pedig átitta a sajt. Ebből olyan is létezik, amire szilvát raknak. A barna penészes sajttömb egyáltalán nem büdös, csak közelről, de nem kínozzuk magunkat, bevesszük és szétrágjuk. Hát ez is finom, de nem különleges annyira, mint a többi. Egyszerű keménysajt. Érdekes, a keménysajtok annyira nem dobtak fel minket, mint ezek a kenhető, többnyire büdös sajtköltemények.

Jean-Yves Thibaudet meggyakja a Steinwayt

Ez kész, ilyen nincs, ez, ez, ez... nem hiszek a szememnek, nem hiszek a fülemnek, dehogynem, de nem, nem, mégsincs ilyen!!! De az Ákosék sem hittek semmijüknek, és ők is csak tátogtak meg hüledeztek, amikor befejezte ez a Thibaudet gyerek a zongora szétverését. De nem verte szét mégsem, mert Rahmanyinov Paganini-variációinak utolsó hangja egy majdnem csendes plöttyintés, csak hogy mutassa, megmaradt a hangszer, semmi baj. Élőben Rahmanyinov, Thibaudet előadásában, emberek, hát ilyen nincs, ilyen nincs és mégis van!!! Láttátok volna a kezét!!!

Kezdődik. Thibaudet nekimegy a zongorának, a hallgatóság szétfolyik a székekben, lefolyik, letaglózza Rahmanyinov, és onnan, a földről nézed/hallgatod végig a darabot, teljesen lebilincselve, mint egy rabszolga. Kész. Egy perc se ment el, de ilyen jó koncerten még nem voltál, pedig... De gondolataid sincsenek, mert az összes hang, mind a tízezer az agyadban vágtázik. Hiába hallgattad otthon CD-n, fölösleges; a dallamot mondjuk lehet ismerni, oké, még nagy vonalakban is lehet ismerni, oké, de nem jutsz közel a darabhoz. Thibaudet meg nemhogy közel vitt, hanem belerakott. És csak hallgatod, letüdőzöd a hangokat, amilyen mélyre csak lehet. És mert már ismered otthonról, megszólalnak azok a hangok, amelyeket eddig halottnak hittél. Pedig otthon is a Pletnyev meg az Askhenazy játssza Rahmanyinov Paganinijét – cédén, de kérdés, minek is. Valahol kazettán megvan ráadásul az is, ahogy maga Rahmanyinov játssza. Két darab néhánycentis hangszórón.

A zenekar a BBC Szimfonikus Zenekar volt Thibaudet mögött, tökéletes volt, abszolút egyszerre lélegeztek. A karmester a BBC Szimfonikusok jelenlegi chefdirigentje volt, egy cseh táltos, Jiri Belohlávek. Nem tudjuk, hogy mennyire a zenekar és mennyire az ő tehetsége a ludas az egységes zenei képben, de mindegy. Meg azt sem értettük teljesen, hogy a hangszerek ennyire jók vagy a terem akusztikája, mindenesetre olyan hanghatásoknak voltunk kitéve, amilyennek ritkán. Inkább a hangszerek lehettek jók, mert a koncertterem (Wiesbaden, Kurhaus, ez van a képen) körülbelül olyan, mint a Zeneakadémia nagyterme, talán egy picivel csicsásabb.

Kiszédelegtünk az úri kaszinóból. Egymást licitáltuk túl, hogy mennyire tetszett, de hamar kiderült, hogy ezen a szinten már a trágár szavaknak sincs elegendő kifejező erejük. Még egy darabig a zene hatalmában voltunk, aztán másra terelődött a beszélgetés. Hát igen, ha ezért a koncertért négyőnknek fizetni kellett volna, az pont 300 ojró lett volna, mert 75 volt egy jegy. 18 ezer forint. Még jó, hogy ismertük Annát, aki a Rheingau Musik Festival egyik szervezőjeként becsempészett minket a földszintre. Annával voltunk néhány nappal korábban (többek között) egy Messiaen-koncerten is, az is nagyon tetszett, egy ritka szimfóniáját, a Turangalilát hallgattuk meg; most nem kezdünk bele annak az elemzésébe, pedig simán megérne egy misét, mert monumentális volt, az SWR Szimfonikusok is jók voltak, és még sose hallottuk az Ondes Martinet nevű, kissé futurisztikus hangszer hangját.

Ez a fesztivál egyébként a legjobbak közül való, itt lesz/van/volt a zene legjava: New York Philharmonic Orchestra, Lorin Maazel; Sonatori de la Gioiosa Marca; Alfred Brendel, mittudomén, tényleg a legjobbak (persze a nagy nevek is lehetnek kevésbé jók, például a Budapesti Fesztiválzenekar állítólag nem volt ezúttal annyira jó, a hegedűvirtuóz Leonidas Kavakos állítólag túl mesterkélt, beállított volt; pedig ők nemzetközileg is jónak számítanak). De mi sem a Sonatorin, sem a New York-in nem leszünk itt, lassan csomagolunk hazafele; meg aztán egy 150 eurós koncertre már nem biztos, hogy be tudna minket csempészni az Anna.

A nulladik repülőóra

Hosszú lenne elmondani, hogyan repültem egy Piper PA-28-181 Archer II fedélzetén Mainzból Aachenbe, amelyet vezethettem is úgy öt percig, ezért most röviden annyit: alapvetően genfi és mönchengladbachi közvetítéssel, és nagyon spontán. Csak úgy.

A Mainz-Finthen-i reptérre, bruhaha, reptér, akarom mondani, libalegelőre, szóval a Mainz-Finthen-i aviatikai ojjektumra szépen sütött a nap 2008. június 9-én. Tökéletes idő egy kis sétarepülésre, és mivel véletlen épp arra sétáltam, hát egye fene, gondoltam, felröppenek egy pöttyet. A felreppenés eshetőségére akkor nem tudtam nemet mondani, amikor a fent emlegetett jármű illetékese valóban felajánlotta, hogy ha akarok, elrepülhetek vele Aachenbe.

Olajmérés, kormánylapátok ellenőrzése, repülőnapló, check. Engedély, irányítótorony, rádió, check. Satöbbi, satöbbi, mindent le kell csekkolni, és még mindig nem indultunk el, mert ez nem kispolszki. A szárnyon a fekete részekre lehet lépni, a fehérre nem. Leülsz, bekötöd a biztonsági övet a jól megszokott mozdulatokkal, de tudni kell, hogy az ajtó már másképp záródik. Elárulom, hogy ha béteszed az ajtót magad után, még felül és oldalt is be kell reteszelni manuálisan, ahogy a disznóólat szokás. Ha ez megtörtént, sikeresnek mondhatod magadat.

Felvettem a fejhallgatót, amin nem a We´re flying high szólt, hanem a torony és mindenféle rádiós hírközlés, ami a repülés alatt végig ment. A fejhallgatóban a pilótát is hallottam, és ő is engem, merthogy ez valójában headset volt, és a mikrofont jóformán be kellett kapni a motorzaj miatt. A toronnyal akkor tudtam volna beszélni, ha a botkormány bal felén levő fekete gombot benyomtam volna.

Miután kiderült, hogy minden működőképes, kigurultunk a kifutópályára. Megvártuk az engedélyt, mert éppen előttünk szállt le egy másik kisgép, és ahogy eltűnt, nekiveselkedett a Piper a betoncsíknak. Gázt, gázt!! A pilóta nyomkodott mindenfélét, majd a középen található fekete gázkarral és az ő kormányával felhúzta a gépet. És kegyetlenül mentünk fölfelé, szép meredek szögben. Szerintem meredekebben, mint ahogy az utasszállítók szállnak föl, de nem vittem szögmérőt. A meredekebbnek vélt szögnek az lett a hatása, hogy egy fél percre eldugult a fülem, majd „kinyílt”, és máris kerek volt a világ.

Tehát megyünk fölfele, távolodnak a házak, autók, mezők, erdők, utak. Látom Mainzot, felbukkan aztán a Rajna is, hajók, hidak, szőlőhegyek, pincék. A Germania szobrot nem láttuk, meg aztán a Rajnából sem túl sokat, mert levágtuk a kanyart – hát igen, ez az előnye, amikor az ember légvonalban közlekedik. Valahol Mainz után átrepültünk a Rajna felett, aztán sokáig csak erdőket meg kisebb mézeskalács-falvakat láttunk, a következő nagyobb város Koblenz volt. Ekkor megint átrepültünk a Rajnán, és a várost délnyugat felől kerültük meg. A Koblenz-Aachen szakasz a Ruhr-vidék klasszikus jegyeit viselte: gyárak, szénbányák, erőművek, effélék, művelhető földterületet alig láttam. Útközben volt valahol egy golfpálya is, gyönyörű zöld fűvel és csillogó tavakkal; mindezt a gyárvidék közepén építették.

A repülősök úgy rettegnek a SI-rendszertől, mint a …, hát, mondjuk, mint a hajósok. A méter helyett lábat használnak, a km/h helyett csomót, a kilogramm helyett fontot, a liter helyett gallont. A lóerőt pedig már megszoktuk az autókból is. Ezeket a mértékegységeket kizárólagosan használják, és át tudják ugyan váltani SI-be, de ez többnyire csak az érdeklődő potyautas kedvéért történik meg. Szóval a gép 240 km/h-val repül max, maximális felszállási súlya 1150 kiló, a plafon az kb. 4 kilométeres magasságban van, a szárnyába kétszer 91 liter üzemanyag fér, repülési távolsága olyan 5-6 óra. Mert a távolságot is percben és órában mérik. A hossza 7,32 méter, szárnyfesztávolsága pedig 10,8 méter.

A térképen pedig fokpercenként vannak bejelölve a koordináták. Különben nagyon érdekes a repülős térkép: tele van rajzolva tévétoronnyal, magas gyárkéményekkel, szélerőművekkel és mindennel, amire számítanánk, csak még eddig nem láttunk élőben olyat. A városok környékén be van rajzolva egy további körzet is, ez azért van, hogy mutassa, hogy ott laknak, és ott nem szabad túl alacsonyan repülni. Az autópályákat is berajzolták azon megfontolásból, hogy azok mentén repüljenek, ahhoz igazodjanak. A tájékozódást kétféle iránytű szolgálja, egy klasszikus, műszerfalba beépített, és a GPS, amit ő a műszerfalra helyezett. Indulás előtt kinyomtatta a Gúgül Mepszről a repteret is, hogy eltervezze gondolatban, hogyan közelíti majd meg a leszállópályát. A repülési útvonalat egyébként ő határozza meg, a kisrepülőgépeknek szánt magasságban azt csinál, amit akar.

És amikor biztonságban voltunk, ráálltunk a célegyenesre, vette a bátorságot, és odaadta nekem a kormányt, ő pedig elengedte a sajátját. Merthogy abból kettő van, és pedálból is (mármint abból négy, összesen). Megfogtam, mint aki mindig is repülőgépet vezetett, határozottan elforgattam balra, aztán úgy hirtelen megindultunk valamerre amerre nem kellett volna. Finomabban! Apró mozdulatokkal visszavettem, nem kapkodni, mert az nem jó. Finoman, mert nagyon érzékeny. Kicsit átvette a kormányt, visszaállította a gépet az eredeti útvonalra, és ezután megint vezethettem. Kipróbáltam, hogy a kormányt apró és folyamatos mozdulatokkal tekerem, amire már úgy reagált, ahogy azt én akartam, kicsit balra és kicsit jobbra mentünk. Nagyon élveztem! Aztán foglalkoztatni kezdett, hogy ez „három dimenziós” és lefele és felfele is lehet menni. Ez úgy működik, hogy ha felfele akarsz menni, akkor gázt adsz a fekete karral és a húzható botkormánnyal felhúzod, ha pedig süllyednél, akkor csak a gázt kell kiengedni. A pedállal pedig csűrni lehet a gépet, bal pedállal balra, jobbal meg jobbra. Nekem pillanatnyilag ez nem teljesen világos, nem éreztem ezeket annyira, a pedáloknál voltak gondjaim, mert kissé nehezen tudtam visszatalálni a felhőre (mert kinézett egy felhőt, körülbelül abba az irányba kellett menni Aachen felé, de én erről letértem valamennyire). Aztán a pedállal meg a kormánnyal együtt sikerült valamennyire balra korrigálni, nem tökéletesen, de elsőre talán nem volt az annyira rossz.

A vezetés közben nézni kell az GPS-t, a repülős térképet, figyelni kell a műszerfalat, hallgatni kell a rádiót, figyelni kell a szeleket, és úgy általában véve nagyon figyelni kell mindenre. Maga a repülés annyira nem vészes, viszont a felszállás és a leszállás annál érdekesebb, az már nagyon komoly felkészültséget feltételez. Kérdezte, hogy látom-e azt a rövid betoncsíkot ott a mezőn. Látom, látom. Na, arra fogunk leszállni. Hoppá, akkor nem zavarok. Ekkor megint bedugult a fülem, most egy kicsit vadabbul közeledtünk az anyaföldhöz, és a lassulás is nagyon gyors volt nekem. A betonra viszont tökéletesen tette le a gépet, sokkal simábban, mint az utasszállítókat szokás.

Ezután bepöfögtünk a hangár elé, és megálltunk a betonon. Most jön a piszkos munka. Le kell mosni a gépet, mert útközben kivégeztünk egy csomó legyet meg muslicát, és az rászárad, nem esztétikus. Vettünk egy lavór vizet, két szivacsot, és lecsatakoltuk a fekete foltokat. A tiszta gépet pedig kézzel kell betolni a helyére a hangárba, ahova a földön fel vannak festve a kerék helyei. Mondta, hogy egy másik repülővel felszállásnál egyszer elütött egy kamikaze galambot, aztán az szörnyet is halt; egyébként a galambok veszélyesek is tudnak lenni, ha szerencsétlenül találkoznak a géppel.

A gépet pedig mindenkinek ajánlom, nem is drága, potom 60 ezer euró, 15 millió forint. Na ja, a fenntartás, stb, stb, jaj anyám, add el a házat:) És ajánlom még a Flikür oldalunkat is.

Az 1 óra 9 perces repülés után bevitt a reptérről az aacheni vasútállomásra, ahonnan átszállással és intercity nélkül 4 óra alatt értem haza.

Csak semmi felhajtás!

„Csak egy egyszerű piros-fehér doboz! Semmi cirkalmatos aranyozott nyomás! Szimpla dizájn! Drága tévéreklám sincsen! És ez a megtakarítás az Öné! Jóformán mindent lespóroltunk! Leszámítva a sör minőségét! Az 5,0 Original exportsört a német tisztasági törvény szerint főzték! Hozzávalók: víz, árpamaláta és komló! Fektesse be jobban a pénzét! Fizessen most egy jó exportért kevesebbet, FIRLEFRANC NÉLKÜL!”

Ezt! Már! Csak! A! Magyar! Pláttenzé! Söreszencia! Közelíti! Meg,! Viszont! Az! Csak! Poén! És! Nem! Forgalmazzák!!! Igaz, ha jól meggondoljuk, az 5,0 márkanevű sör is poén, és mégis forgalmazzák, sőt, fogyasztói ára is van, 29 centbe kerül fél liter, ami erős 75 forint. Van a nedűből 2,5%-os is, ami citromlével hígított sör. Tudjátok meg, ennek a márkaneve „2,5”.

Aacheni ló konfigurációja

Itt ülünk egy trotyi négycsillagos szállodában, lazacot vacsorázunk és kaviárt ropogtatunk, süt ránk a nap, fagyizunk, sörözünk, várost nézünk. Nem is értjük, miért mondják a magyar népre, hogy túlfejlett a panaszkultúrája :-)

Aachenbe a DAAD révén kerültünk, mert ez a város a legeurópaibb állítólag, mármint ha azt állítjuk, hogy Nagy Károly tette le Európa alapjait 800-ban, amikor német-római császárrá koronázták. Nagy Károlyról pedig azt kell tudni, hogy nem létezett (Kitalált középkor című könyv), ha pedig létezett, akkor sem tudott írni-olvasni. Például a KRLS logó dizájnját is egy grafikus kisvállalkozónak outsourcingolta, ő csak a közepébe húzott bele egy elegáns irkafirkát.

Ja, egyébként az összes családtagunkat, rokonunkat és barátunkat megértjük, akik odavannak Aachenért, mert nagyon szép város. Most taglalni fogjuk, miért.

Egyrészt azért, mert alapvetően és önmagában véve szép: kissé dombos, középkorias, macskaköves, szökőkutas, parkos, játszóteres, gazdag, tiszta, stb., másrészt azért, mert nem bombázták szét (annyira), és a városépítészek sem csúfították el (nagyon) azt, ami eredetileg szép. De a külvárost sem, teljesen rendben van az is. Szóval az összkép, az első benyomás mindenképpen pozitív; és hallomásból tudjuk, a sokadik benyomás is pozitív szokott lenni.

Félmillió lakosa van, a város tele van belga és holland kocsikkal, mert a város nyugati határán van a hármashatár. Aachen francia neve Aix-la-Chapelle, hollandul Aken; az „Ak” szógyök pedig keltául vizet jelent. Ez azért fontos, mert a városban több helyen is van gyógyvíz, kegyetlenül büdös, az ihatóság határáig kénes, záptojásszagú (és talán ízű) wasser. Ráadásul meleg is, úgyhogy kitűnően alkalmas hánytatásra. Aki az Elisabethbrunnennél jár, semmiképp se hagyja ki, mert nem biztos, hogy földi élete során még egyszer ennyire gusztustalan vizet fog inni! Ez viszonyítási alap!

Aachenben máshol is van gyógyvíz, ami szintén meleg, de az szerencsére nem kénes. A gyógyfürdős városimázst egyébként nagyon nehezen tudják tartani, mert nagyon kevés helyen bukkanunk fürdőre vagy nyilvános kútra; viszont Bad Homburgban vagy Wiesbadenben minden erről szól.

Van egy nagy, poroszos egyeteme, ahova 30 ezer diák jár, a műszaki kar az egyik legnívósabb és legjobban felszerelt Németországban. Az egyetem legnagyobb auditóriuma a Kármán nevet viseli, ugyanis K. Tódor budapesti lakos fogta magát, és Aachenben fizikaprofesszorkodott, és itt is halt meg.

Aachenben gyártják az egyik kedvenc csokinkat, a Lindtet. A „legeurópaibb város” fő attrakciója persze a dóm, amit Japánban is mindenki ismer, és a reflektorfényben általában véve Nagy Károly áll. A dóm valóban olyan, amilyen a köztudatban: karoling high-end, oktogon szupermodell, történelem pure. Ha belépsz, rögtön jobb kéz felől találod a magyar kápolnát, ahol Árpád-házi királyok vannak. Fent az emeleten pedig Nagy Károly trónja van, az épületben van a sok ereklye közt Lyézus pelenkája. Kint, a dómudvaron egy Szent István szobor van.

Az egész várost szinte megszállták a szobrok, itt mindenféle érdekes helyi nevezetesség megtekinthető 3D-ben, például a Türe-Türe-Lieschen (kislány, akit nem engednek elmenni pisilni), a halas kisfiú (szintén pisil), a Klenkes (helyi köszönési forma, az egyik kisujjadat kell behajlítani), vagy a printenes kislány (Printen a híres-nevezetes aacheni mézeskalács, amit szintén Nagy Károlyra datálnak, az ő füveskertjéből szedték annó a fűszereket a mézeskalács tartósításához), meg a Bahkauv, a földalatti vízeket uraló sárkányfajzat, akitől kénes a víz, és aki az éjszaka részegen hazatámolygó férfiakat hátbatámadja. Van átállítható szobor is, Ági éppen konfigurálja a lovat.

Azért, hogy a hitetleneket is meggyőzzek az aacheniek arról, hogy nem csak a föld alatt van vizük, néhány éve feltártak a városban egy régi patakot, amely már nem a város alatt, hanem jól láthatóan a járda mellett csordogál, és amelyről leginkább esővíz vagy eső-csatorna jutott eszünkbe. Hát igen, bármennyire bájos is a város, a macskakövek és a kis dimbes-dombos utak hangulata nem kárpótolják a Rajnát vagy a Dunát, amelyek véletlenül sem itt folynak. Akkor leginkább az lenne a megfelelő megoldás, ha Hollandiát elárasztaná a tenger, mivel Aachen így tengerpartra tehetne szert, ami azért nem olyan rossz ötlet – hallottuk helyi ismerőseinktől. Ehj, ezek a hülye hollandok mindig lakókocsival jönnek, és a fogukhoz verik a garast, és tele van a lakókocsijuk halkonzervvel.

Nem értitek egy bekezdés óta, hogy miért kell behajlítani a kisujjadat, ugye? Hát azért, mert a tűgyárban kisujjal válogatták a gyerekek a tűket, és az olcsó munkaerő az összefogás jeléül a kisujj felmutatásával üdvözölte egymást. Ez a szokás sokáig megmaradt, de ma csak poénból használják az aacheniek, vagy még úgy sem, annyira kikopott.

És még annyi, annyi szokásuk van, hogy az semelyik PR-kiadványba nem fér bele, a város tele van szenzációval, történelemmel, látnivalóval. Folyton nagy a nyüzsgés, sok az egyetemista, éjszaka 2-kor is tele van az utca (tapasztaltuk). Eljutottunk a Starfish névre hallgató elég érdekes szórakozóhelyre is, ami a német és holland fiatalság első számú önleépítő klubja valahol a városszélen egy elhagyott gyárépületben. De mi mindehhez már öregek vagyunk :)

Drága húsnak is híg a leve

Németországban minden nagyon szép és minden nagyon jó, mert Made in Germany, hovatovább precizitás, illetőleg Autobahn; ezért úgy döntöttünk, ezúttal valami negatívumról írunk. Az pedig a hús. A hús ebben az országban alapvetően drága, és alkalmanként romlottan árulják.

Sokszor veszünk húst, és Mainzban minden üzletláncot megtiszeltünk már pénztárcánkkal. Legutóbb (két napja) az Aldiban vettünk rosszat, de nemcsak az „olcsó” húsnak híg a leve. A REWE is romlott hússal lepett meg minket, amikor éppen főzőpartit szerveztünk a barátainkkal, és ekkor igen nagyvonalúan meg kellett válnunk a szürke árnyalataiban játszó daraboktól. És a REWE-ben nem is noname húst vettünk, hanem a Brandenburgerét, amin volt mindenféle minőségi tanúsítvány, plecsni, DLG-aranyérem, satöbbi. Kinyitod az átlátszó műanyag dobozt – és láss csodát: a szép húsok közé szürke dögtetemeket raktak, amiről a szürkeség átment a szép húsokra is.

Eddig háromszor volt balszerencsénk október óta, ami kicsit sok. Az esetek nagy részében persze hibátlan az áru, de amikor rossz, akkor legalább mindig észrevehető a szürke és fehér romlás. Vagy ennyire finnyásak lennénk és csak a mangalica jó? Nem, ami szürke, az szürke! A hiba a nyereséghajhász vállalati szemléletben van!

Németországban egyébként már többször is volt botrány a rossz minőségű húsból, tessék csak a „Gammelfleisch” szóra rákeresni a Gúgül Nyúzban. Aztán, érdekesmód, néhány hét-hónap múlva Magyarországon is volt egy kisebb botrány a rossz hús miatt, de abban az országban nem az ilyen súlyú botrányokkal szokás betölteni a címlapot.

Garantáltan jó minőségű húst hozzáértés nélkül is lehet Németországban venni, viszont akkor többet kell fizetni. A hentesek közül azok jók, ahol a bejáraton van egy tenyérnyi F betű (ez a Feinschmecker étteremkalauz logója), azok valóban megbízhatóak. Csak ezek a drágánál is drágábbak.

De hogy jó vége legyen a szösszenetünknek, eláruljuk, hogy lement a tej ára, és már csak 55 centbe kerül egy liter másfeles tej, a 3,5%-os pedig 61 cent.