A nulladik repülőóra

Hosszú lenne elmondani, hogyan repültem egy Piper PA-28-181 Archer II fedélzetén Mainzból Aachenbe, amelyet vezethettem is úgy öt percig, ezért most röviden annyit: alapvetően genfi és mönchengladbachi közvetítéssel, és nagyon spontán. Csak úgy.

A Mainz-Finthen-i reptérre, bruhaha, reptér, akarom mondani, libalegelőre, szóval a Mainz-Finthen-i aviatikai ojjektumra szépen sütött a nap 2008. június 9-én. Tökéletes idő egy kis sétarepülésre, és mivel véletlen épp arra sétáltam, hát egye fene, gondoltam, felröppenek egy pöttyet. A felreppenés eshetőségére akkor nem tudtam nemet mondani, amikor a fent emlegetett jármű illetékese valóban felajánlotta, hogy ha akarok, elrepülhetek vele Aachenbe.

Olajmérés, kormánylapátok ellenőrzése, repülőnapló, check. Engedély, irányítótorony, rádió, check. Satöbbi, satöbbi, mindent le kell csekkolni, és még mindig nem indultunk el, mert ez nem kispolszki. A szárnyon a fekete részekre lehet lépni, a fehérre nem. Leülsz, bekötöd a biztonsági övet a jól megszokott mozdulatokkal, de tudni kell, hogy az ajtó már másképp záródik. Elárulom, hogy ha béteszed az ajtót magad után, még felül és oldalt is be kell reteszelni manuálisan, ahogy a disznóólat szokás. Ha ez megtörtént, sikeresnek mondhatod magadat.

Felvettem a fejhallgatót, amin nem a We´re flying high szólt, hanem a torony és mindenféle rádiós hírközlés, ami a repülés alatt végig ment. A fejhallgatóban a pilótát is hallottam, és ő is engem, merthogy ez valójában headset volt, és a mikrofont jóformán be kellett kapni a motorzaj miatt. A toronnyal akkor tudtam volna beszélni, ha a botkormány bal felén levő fekete gombot benyomtam volna.

Miután kiderült, hogy minden működőképes, kigurultunk a kifutópályára. Megvártuk az engedélyt, mert éppen előttünk szállt le egy másik kisgép, és ahogy eltűnt, nekiveselkedett a Piper a betoncsíknak. Gázt, gázt!! A pilóta nyomkodott mindenfélét, majd a középen található fekete gázkarral és az ő kormányával felhúzta a gépet. És kegyetlenül mentünk fölfelé, szép meredek szögben. Szerintem meredekebben, mint ahogy az utasszállítók szállnak föl, de nem vittem szögmérőt. A meredekebbnek vélt szögnek az lett a hatása, hogy egy fél percre eldugult a fülem, majd „kinyílt”, és máris kerek volt a világ.

Tehát megyünk fölfele, távolodnak a házak, autók, mezők, erdők, utak. Látom Mainzot, felbukkan aztán a Rajna is, hajók, hidak, szőlőhegyek, pincék. A Germania szobrot nem láttuk, meg aztán a Rajnából sem túl sokat, mert levágtuk a kanyart – hát igen, ez az előnye, amikor az ember légvonalban közlekedik. Valahol Mainz után átrepültünk a Rajna felett, aztán sokáig csak erdőket meg kisebb mézeskalács-falvakat láttunk, a következő nagyobb város Koblenz volt. Ekkor megint átrepültünk a Rajnán, és a várost délnyugat felől kerültük meg. A Koblenz-Aachen szakasz a Ruhr-vidék klasszikus jegyeit viselte: gyárak, szénbányák, erőművek, effélék, művelhető földterületet alig láttam. Útközben volt valahol egy golfpálya is, gyönyörű zöld fűvel és csillogó tavakkal; mindezt a gyárvidék közepén építették.

A repülősök úgy rettegnek a SI-rendszertől, mint a …, hát, mondjuk, mint a hajósok. A méter helyett lábat használnak, a km/h helyett csomót, a kilogramm helyett fontot, a liter helyett gallont. A lóerőt pedig már megszoktuk az autókból is. Ezeket a mértékegységeket kizárólagosan használják, és át tudják ugyan váltani SI-be, de ez többnyire csak az érdeklődő potyautas kedvéért történik meg. Szóval a gép 240 km/h-val repül max, maximális felszállási súlya 1150 kiló, a plafon az kb. 4 kilométeres magasságban van, a szárnyába kétszer 91 liter üzemanyag fér, repülési távolsága olyan 5-6 óra. Mert a távolságot is percben és órában mérik. A hossza 7,32 méter, szárnyfesztávolsága pedig 10,8 méter.

A térképen pedig fokpercenként vannak bejelölve a koordináták. Különben nagyon érdekes a repülős térkép: tele van rajzolva tévétoronnyal, magas gyárkéményekkel, szélerőművekkel és mindennel, amire számítanánk, csak még eddig nem láttunk élőben olyat. A városok környékén be van rajzolva egy további körzet is, ez azért van, hogy mutassa, hogy ott laknak, és ott nem szabad túl alacsonyan repülni. Az autópályákat is berajzolták azon megfontolásból, hogy azok mentén repüljenek, ahhoz igazodjanak. A tájékozódást kétféle iránytű szolgálja, egy klasszikus, műszerfalba beépített, és a GPS, amit ő a műszerfalra helyezett. Indulás előtt kinyomtatta a Gúgül Mepszről a repteret is, hogy eltervezze gondolatban, hogyan közelíti majd meg a leszállópályát. A repülési útvonalat egyébként ő határozza meg, a kisrepülőgépeknek szánt magasságban azt csinál, amit akar.

És amikor biztonságban voltunk, ráálltunk a célegyenesre, vette a bátorságot, és odaadta nekem a kormányt, ő pedig elengedte a sajátját. Merthogy abból kettő van, és pedálból is (mármint abból négy, összesen). Megfogtam, mint aki mindig is repülőgépet vezetett, határozottan elforgattam balra, aztán úgy hirtelen megindultunk valamerre amerre nem kellett volna. Finomabban! Apró mozdulatokkal visszavettem, nem kapkodni, mert az nem jó. Finoman, mert nagyon érzékeny. Kicsit átvette a kormányt, visszaállította a gépet az eredeti útvonalra, és ezután megint vezethettem. Kipróbáltam, hogy a kormányt apró és folyamatos mozdulatokkal tekerem, amire már úgy reagált, ahogy azt én akartam, kicsit balra és kicsit jobbra mentünk. Nagyon élveztem! Aztán foglalkoztatni kezdett, hogy ez „három dimenziós” és lefele és felfele is lehet menni. Ez úgy működik, hogy ha felfele akarsz menni, akkor gázt adsz a fekete karral és a húzható botkormánnyal felhúzod, ha pedig süllyednél, akkor csak a gázt kell kiengedni. A pedállal pedig csűrni lehet a gépet, bal pedállal balra, jobbal meg jobbra. Nekem pillanatnyilag ez nem teljesen világos, nem éreztem ezeket annyira, a pedáloknál voltak gondjaim, mert kissé nehezen tudtam visszatalálni a felhőre (mert kinézett egy felhőt, körülbelül abba az irányba kellett menni Aachen felé, de én erről letértem valamennyire). Aztán a pedállal meg a kormánnyal együtt sikerült valamennyire balra korrigálni, nem tökéletesen, de elsőre talán nem volt az annyira rossz.

A vezetés közben nézni kell az GPS-t, a repülős térképet, figyelni kell a műszerfalat, hallgatni kell a rádiót, figyelni kell a szeleket, és úgy általában véve nagyon figyelni kell mindenre. Maga a repülés annyira nem vészes, viszont a felszállás és a leszállás annál érdekesebb, az már nagyon komoly felkészültséget feltételez. Kérdezte, hogy látom-e azt a rövid betoncsíkot ott a mezőn. Látom, látom. Na, arra fogunk leszállni. Hoppá, akkor nem zavarok. Ekkor megint bedugult a fülem, most egy kicsit vadabbul közeledtünk az anyaföldhöz, és a lassulás is nagyon gyors volt nekem. A betonra viszont tökéletesen tette le a gépet, sokkal simábban, mint az utasszállítókat szokás.

Ezután bepöfögtünk a hangár elé, és megálltunk a betonon. Most jön a piszkos munka. Le kell mosni a gépet, mert útközben kivégeztünk egy csomó legyet meg muslicát, és az rászárad, nem esztétikus. Vettünk egy lavór vizet, két szivacsot, és lecsatakoltuk a fekete foltokat. A tiszta gépet pedig kézzel kell betolni a helyére a hangárba, ahova a földön fel vannak festve a kerék helyei. Mondta, hogy egy másik repülővel felszállásnál egyszer elütött egy kamikaze galambot, aztán az szörnyet is halt; egyébként a galambok veszélyesek is tudnak lenni, ha szerencsétlenül találkoznak a géppel.

A gépet pedig mindenkinek ajánlom, nem is drága, potom 60 ezer euró, 15 millió forint. Na ja, a fenntartás, stb, stb, jaj anyám, add el a házat:) És ajánlom még a Flikür oldalunkat is.

Az 1 óra 9 perces repülés után bevitt a reptérről az aacheni vasútállomásra, ahonnan átszállással és intercity nélkül 4 óra alatt értem haza.

Aacheni ló konfigurációja

Itt ülünk egy trotyi négycsillagos szállodában, lazacot vacsorázunk és kaviárt ropogtatunk, süt ránk a nap, fagyizunk, sörözünk, várost nézünk. Nem is értjük, miért mondják a magyar népre, hogy túlfejlett a panaszkultúrája :-)

Aachenbe a DAAD révén kerültünk, mert ez a város a legeurópaibb állítólag, mármint ha azt állítjuk, hogy Nagy Károly tette le Európa alapjait 800-ban, amikor német-római császárrá koronázták. Nagy Károlyról pedig azt kell tudni, hogy nem létezett (Kitalált középkor című könyv), ha pedig létezett, akkor sem tudott írni-olvasni. Például a KRLS logó dizájnját is egy grafikus kisvállalkozónak outsourcingolta, ő csak a közepébe húzott bele egy elegáns irkafirkát.

Ja, egyébként az összes családtagunkat, rokonunkat és barátunkat megértjük, akik odavannak Aachenért, mert nagyon szép város. Most taglalni fogjuk, miért.

Egyrészt azért, mert alapvetően és önmagában véve szép: kissé dombos, középkorias, macskaköves, szökőkutas, parkos, játszóteres, gazdag, tiszta, stb., másrészt azért, mert nem bombázták szét (annyira), és a városépítészek sem csúfították el (nagyon) azt, ami eredetileg szép. De a külvárost sem, teljesen rendben van az is. Szóval az összkép, az első benyomás mindenképpen pozitív; és hallomásból tudjuk, a sokadik benyomás is pozitív szokott lenni.

Félmillió lakosa van, a város tele van belga és holland kocsikkal, mert a város nyugati határán van a hármashatár. Aachen francia neve Aix-la-Chapelle, hollandul Aken; az „Ak” szógyök pedig keltául vizet jelent. Ez azért fontos, mert a városban több helyen is van gyógyvíz, kegyetlenül büdös, az ihatóság határáig kénes, záptojásszagú (és talán ízű) wasser. Ráadásul meleg is, úgyhogy kitűnően alkalmas hánytatásra. Aki az Elisabethbrunnennél jár, semmiképp se hagyja ki, mert nem biztos, hogy földi élete során még egyszer ennyire gusztustalan vizet fog inni! Ez viszonyítási alap!

Aachenben máshol is van gyógyvíz, ami szintén meleg, de az szerencsére nem kénes. A gyógyfürdős városimázst egyébként nagyon nehezen tudják tartani, mert nagyon kevés helyen bukkanunk fürdőre vagy nyilvános kútra; viszont Bad Homburgban vagy Wiesbadenben minden erről szól.

Van egy nagy, poroszos egyeteme, ahova 30 ezer diák jár, a műszaki kar az egyik legnívósabb és legjobban felszerelt Németországban. Az egyetem legnagyobb auditóriuma a Kármán nevet viseli, ugyanis K. Tódor budapesti lakos fogta magát, és Aachenben fizikaprofesszorkodott, és itt is halt meg.

Aachenben gyártják az egyik kedvenc csokinkat, a Lindtet. A „legeurópaibb város” fő attrakciója persze a dóm, amit Japánban is mindenki ismer, és a reflektorfényben általában véve Nagy Károly áll. A dóm valóban olyan, amilyen a köztudatban: karoling high-end, oktogon szupermodell, történelem pure. Ha belépsz, rögtön jobb kéz felől találod a magyar kápolnát, ahol Árpád-házi királyok vannak. Fent az emeleten pedig Nagy Károly trónja van, az épületben van a sok ereklye közt Lyézus pelenkája. Kint, a dómudvaron egy Szent István szobor van.

Az egész várost szinte megszállták a szobrok, itt mindenféle érdekes helyi nevezetesség megtekinthető 3D-ben, például a Türe-Türe-Lieschen (kislány, akit nem engednek elmenni pisilni), a halas kisfiú (szintén pisil), a Klenkes (helyi köszönési forma, az egyik kisujjadat kell behajlítani), vagy a printenes kislány (Printen a híres-nevezetes aacheni mézeskalács, amit szintén Nagy Károlyra datálnak, az ő füveskertjéből szedték annó a fűszereket a mézeskalács tartósításához), meg a Bahkauv, a földalatti vízeket uraló sárkányfajzat, akitől kénes a víz, és aki az éjszaka részegen hazatámolygó férfiakat hátbatámadja. Van átállítható szobor is, Ági éppen konfigurálja a lovat.

Azért, hogy a hitetleneket is meggyőzzek az aacheniek arról, hogy nem csak a föld alatt van vizük, néhány éve feltártak a városban egy régi patakot, amely már nem a város alatt, hanem jól láthatóan a járda mellett csordogál, és amelyről leginkább esővíz vagy eső-csatorna jutott eszünkbe. Hát igen, bármennyire bájos is a város, a macskakövek és a kis dimbes-dombos utak hangulata nem kárpótolják a Rajnát vagy a Dunát, amelyek véletlenül sem itt folynak. Akkor leginkább az lenne a megfelelő megoldás, ha Hollandiát elárasztaná a tenger, mivel Aachen így tengerpartra tehetne szert, ami azért nem olyan rossz ötlet – hallottuk helyi ismerőseinktől. Ehj, ezek a hülye hollandok mindig lakókocsival jönnek, és a fogukhoz verik a garast, és tele van a lakókocsijuk halkonzervvel.

Nem értitek egy bekezdés óta, hogy miért kell behajlítani a kisujjadat, ugye? Hát azért, mert a tűgyárban kisujjal válogatták a gyerekek a tűket, és az olcsó munkaerő az összefogás jeléül a kisujj felmutatásával üdvözölte egymást. Ez a szokás sokáig megmaradt, de ma csak poénból használják az aacheniek, vagy még úgy sem, annyira kikopott.

És még annyi, annyi szokásuk van, hogy az semelyik PR-kiadványba nem fér bele, a város tele van szenzációval, történelemmel, látnivalóval. Folyton nagy a nyüzsgés, sok az egyetemista, éjszaka 2-kor is tele van az utca (tapasztaltuk). Eljutottunk a Starfish névre hallgató elég érdekes szórakozóhelyre is, ami a német és holland fiatalság első számú önleépítő klubja valahol a városszélen egy elhagyott gyárépületben. De mi mindehhez már öregek vagyunk :)

Bugatti Type 41-et láttunk Wiesbadenben

Nemrég azt írtuk, hogy Űrhajót láttunk a Rajnán. Ez ugyebár egyértelműen ritka jelenség, és miért gondolná az ember egy ilyen után, hogy hamarosan újabb, majdnem olyan ritka járművet fog látni. Pont ez történt.

Átmentünk Wiesbadenbe a jubileumi, 25. Oldtimer Rallyra, csak úgy, városnézési és autószpottingolási céllal. Csodálatos napsütés volt, bár amikor átmentünk a hídon, kissé szemerkélt az eső. Fél óra alatt ott voltunk busszal a belvárosban, addig ott sétáltunk, amíg nem kezdődött el az autószemle.

A város Hessen tartomány fővárosa (meglepő módon nem Frankfurt az), és dúskálnak a pénzben. Ez lerí a házakról vagy az autókról is, és az egész város olyan takaros. Az autószemlére Wiesbaden belvárosában került sor, egyszercsak elkezdték lezárni az utakat afféle Parlament elé helyezhető kordonkerítéssel, és kiürítették a piacteret. Itt rendezik ugyanis évről évre az oldtimerek versenyét. A kordonokból kialakítottak egy pályát, az útban levő szgk-kat elszállították. És máris kezdődött a parádé.

A pályára történelmi sorrendben mentek fel a járművek, vagyis először az 1910-es évek ördögszekerei durrogták végig az aszfaltot. Volt Locomobile, meg Ford T-modell és többek között egy régi Skoda is. Megjegyezzük, hogy a Skoda a világ második legrégebbi autógyára, tudtuk meg a helyszínen, és ezen nagyon csodálkoztuk, de lehet, hogy ez csak a Skoda reklámszövege. Mindenesetre volt ott igazán régi kurblis Skoda, és mi egyáltalán ott láttunk kurblis kocsit életünkben először.

Miután ezek eleget pöfögtek, jöttek a fiákereskocsira hasonlító járművek. Gondolom, ha csotrogányt írnék, az olyan "szentségtörés" lenne, mint amikor a rajnai Burant "leűrhajóztam". Szóval felvonultak a ködös Albionban készített saloon kocsik, very british, különleges formák, csak egy szigetországi kastély és egy esőfelhő hiányzott a háttérből. Volt régi Jaguar, Rover meg Rolls-Royce is, a szokásos.

Aztán beúszott a versenypályára egy sokméteres Bugatti, amiről megtudtuk, hogy a világ egyik legritkább és a legdrágább autója, már ha eladó lenne. A Bugatti Type 41-ből összesen csak 7, azaz hét darabot építettek, és állítólag 8 millió euró (mondom mennyi: 2 milliárd forint). A hétből az egyiket 10 millió euróért vették meg. Mind a hét darab más és más, csak a felépítésben és a típusszámban egyeznek meg. De nem értünk hozzá, ezt a pár adatot is csak úgy hallottuk; viszont a kocsi az tényleg Bugatti Type 41, mert a hivatalos honlap rajtlistáján is ez szerepel. A Bugatti Type 41-ről tudni kell, hogy a harmincas években csinálták, és azóta tartja a Royale néven is emlegetett Type 41 a világ legnagyobb hengerűrtartalmú motorának rekordját, mármint legális polgári utcai kocsi kategóriában. Ez a motor 12 ezer 7 száz valamennyi köbcenti!! És 250 lóerős, állítólag 200-zal is tud(ott) menni. A két tengely 4 méter 30 centire van egymástól. Szóval ilyen autót láttunk. Ha nem hiszitek, nézzétek meg!!

Eztán jöttek a Porschék, Maseratik, Mercedesek, BMW-k és Aston Martinok. Maseratiból csak kettő volt, a Bora típus az még tetszett is. Porschéből nagyon sok volt, meg is untuk őket (és a nap végére az autókat en bloc a nagy dózis miatt), szerintünk nem voltak szépek, - na, most kapunk a fejünkre. A Ferrari Dino sem tetszett. A Dino egyébként nem is viselheti a Ferrari nevet, mert olyan satnya egy kocsi, hogy a Ferrari is letagadta annak idején.

Az Aston Martinból a régiek nem tetszettek, a James Bond-filmekből ismert DB5 viszont annál jobban. Ja, és ami nagyon tetszett, az a Bentley S3 Saloon volt, ugye ez még a very british korszakból, jóval a Volkswagen előtt. Ekkoriban a Rolls-Royce-ra hasonlított nagyon a Bentley, konkrétan ez a típus a Silver Cloud III-mal keverhető össze könnyen. Na, ez a Bentley szép.

Lotus Elant is láttunk, és megállapítottuk, hogy a régi sokkal jobban nézett ki, mint a mostani Lotusok (a szomszéd utcában van egy új Lotus Elite vagy mi, de az csúf). A „régi sokkal jobban nézett ki, mint az új” megállapítás sok autóra érvényes, de nem az összesre. Az Audiból volt egy régi, ami olyan gyönyörű volt, hogy azóta se csinált senki olyan szép autót. Na jó, a mostani Audik se csúnyák, csak olyan egyformák és annyira „szokásos” ez a dizájn. Ja, azt most tudtam meg, hogy az az „Audi” a négy karika ellenére nem is Audi volt, hanem Horch, az előd, de akkor már ezt a logót használták, csak még nem fordították le latinra a „Horch” szót. A rajtlista alapján ez a kocsi egészen pontosan egy Horch 853 A Cabrio.

Az Alfa Romeók a felvonulás vége felé jelentek csak meg, ezek a 70-es években készültek, még épphogy befértek az oldtimer kategóriába. Különben biztos jöhettek volna régebbiekkel is, de valamiért inkább ezek a 70-es években készült Spiderek jöttek. Az Alfa Romeo Spider pedig a világ egyik legjobban sikerült kocsija, nagyon jól eltalált arányokkal, satöbbi, egyszerűen szép. Ritkának nem ritka, de annál szebb; legalább több ember örülhet neki.

Közelről is szemügyre vettünk egy Ford Mustangot, mire odajött egy német férfi, és elkezdett áradozni a Mustangokról. Hogy ez csak három sebességes, és az milyen jó. Meg úgy általában milyen szép és erős és jó. Ez a férfi tényleg olyan volt, mint egy felnőtt gyerek, de a jelenlévők nagy része ilyen volt. Nekem (=Andrisnak) gyerekkoromban a Mustang volt a kedvenc autómárkám, ha jól emlékszem.



Majdnem minden márkából volt valami, egyedül az orosz autók nem voltak ott, de nem is hiányoztak valamiért. Szóval rengeteg kocsit láttunk, estére meg rosszul voltunk, ha megpillantottunk egy autót. Pláne ez a mai dizájn, ez a semmilyen „formatervezett”, szélcsatornás, lekerekített!! Borzalmas!!

>>Figyelem, autóbarát olvasóink rengeteg képet találnak a Flickr.com-on, a mi oldalunkon!<<

A világ egyik legszebb dómjában jártunk

Elmentünk Düsseldorfba, de nem ez a lényeg, hanem hogy útközben megálltunk Kölnben. Ugye a két nagyváros teljesen egybeépült, csak néhány gyár és lakótelep választja el öket. A kettö közül Köln a nagyobb (és talán a szebb is, de ízlések és pofonok...), és egynéhány évtizede a multikulturalizmus legragyogóbb példája. Kölnben óriási török "kisebbség" él, emellett a világ minden népe; enyhe túlzással azt is mondhatnánk, alig látni németet.

A vonat direkt a dómnál áll meg, attól kb. 50 méterre - attól függ, a dómnak melyik pontjáról beszélünk, ez ugyanis Európa egyik legnagyobb épülete. 1884-ben a világ legmagasabb épülete volt abszolút értelemben, persze ez a 157 méter manapság nem sokra elég. Ma már csak Németország 2. legmagasabb dómja, ugyanis az Ulmer Münster ennél is nagyobb, 161 méter; korábban még itt is volt szerencsénk megfordulni. Összehasonlításként: Budapest legmagasabb épülete, a Parlament 96 méter, mármint a kupola tornya ennyire van a földtöl. Szóval, a lényeg, hogy ilyen nagy székesegyházban még nem voltunk. De nem (csak) a méret a lényeg.

Ahogy belépsz, rögtön halandó embernek érzed magad, ha más miatt nem, akkor azért mert ezekben az óriási belsö terekben egyszerüen eltörpülsz. Az alaprajza viszonylag egyszerü, áttekinthetö (amit a fotón látsz, az a föhajó apszisában van, a szentély mögött a padlón). Beülsz a föhajó közepetáján egy padba, és mire végignézel a kupolákon, elfárad a szemed, olyan nagyok a távolságok a templomon belül is. Nos. Ezek a méretek adottak. Ilyeneket egyébként akkor szokás mondani, amikor mást nem érdemes hangsúlyozni, azonban a kölni dóm legalább olyan szép és értékes müvészileg, amilyen méretekkel rendelkezik. Egyszerüen lenyügözö.

A kölni dóm ablakai a legszebbek közé tartoznak, worldwide. Az ablakok "klasszikusak", a "hagyományos" szabályok szerint készítették el öket, egy kivétellel. Ha jól tudjuk, a déli kereszthajó az, ahol Gerhard Richter ablaka van. Gerhard Richterröl azt kell tudni, hogy ö a kortárs német festészet leghíresebb és legdrágább alkotója, akinek a képeit a nagy aukciósházakban sokmillió euróért adják-veszik. De ez is mellékes, a lényeg az, hogy milyen ablakot csinált a déli hajóba. Amint azt a képen látjátok, olyan ez, mint egy nagy pixelkáosz - és az is. Az ablakot a müvészúr ugyanis úgy föstötte meg, hogy számítógéppel csinált egy ablakot, majd annak az egyes részeit random beszínezte, mondván, ha találomra festi be, akkor azt nem is ö festi hanem a Jóisten, márpedig egy ilyen katedrálisba nem festhet akárki. Szóval Richter ezen a módon outsourcingolta a munkát a Jóistenre, aki random megfestette az ablakot, neki csak annyi dolga volt, hogy berakja. És kész.

A turisták persze ennek megfelelöen lépnek be a hatalmas falak közé: elámulnak a méreteken, majd a közepe felé megállnak, és a kereszthajó végét fotózzák, mint az egyszeri japán ember. Így tettünk mi is. Ezen kívül megnéztük a középsö apszist is, amögé is elmentük, ami azért jó, mert az nem mindig van nyitva. Ennek is örültünk.

Fulda

Hétvégén úgy döntöttünk, hogy megnézzük Fuldát. Egyetlen egy dolgot tudtunk Fuldáról, hogy van ott egy nagyon szép karoling-kori templomocska. Képeken már megcsodálhattuk, és hogyha már van StudiTicketünk, amivel ingyen utazhatunk, megnézzük 3D-ben, sőt 4D-ben is!

Utólag megtudtuk, hogy ez az út nem is volt annyira rövid - mintha a Balatonra mentünk volna le a hétvégén, egy napon téve meg az oda- és a visszautat. Korán keltünk, hogy minél több időnk legyen a kis városkában. Útközben át kellett szállnunk Frankfurtban, de mi az nekünk, hogy Frankfurt, itt van rögtön a szomszédban, HÉVvel is át lehet oda menni. Aztán jött a Frankfurt - Fulda közötti szakasz. Úgy tűnt, mintha előző nap valami óriási nagy vihar vonult volna végig a tájon, mindenhol óriási pocsolyák, a Majna pedig szép barna volt a sok sártól.

Fuldába megérkeztünk még délelőtt, és mivel épp mindenhol harangoztak a vasárnapi misére, sőt, az eső is eleredt - mint az utóbbi időben szinte bármely kirándulásunkon - gyorsan fogtuk magunkat, és beültünk egy evangélikus misére.

Mellesleg megjegyezzük, hogy tájékozódni egészen jól lehet Fuldában, gyorsan megtalálja az ember a helyi térképet, amin a belváros minden látnivalójával fel van tüntetve. A mise után szépen kezet fogtunk a plébánossal, örültünk, hogy elállt az eső, és nekivágtunk a városnézésnek.

Hát, maradjunk annyiban, hogy inkább városka, de egy gyönyörűszép minta-városka! Aki kitalálta valamikor a 4. században, hogy itt érdemes kolostort alapítani, az jól döntött: Fulda kicsit dimbes-dombos, épp annyira, hogy egy kedves, macskaköves belvárosban ne unjuk meg a vízszintes mászkálást, ugyanakkor ne is fáradjunk el a hegymászásban. Szóval ha várost szeretnénk tervezni, ilyen terepet, helyszínt választanánk mi is.

De mit is lehet Fuldában látni? A turista-információban elvihető papíron nagyon finoman fogalmaznak, amikor felsorolnak néhány oldalon minden látnivalót, majd hozzáteszik, hogy talán ezután akad még egy-két ember, aki úgy dönt, hogy még nálunk szeretne tölteni egy vagy két napot, nekik ajánljuk a következő szállodákat, stb. Igen, Fulda az a város, amire egy napot érdemes szánni, és a végén nem úgy megy haza az ember, hogy "jaj, még meg szerettem volna nézni ezt meg azt". Szép, kellemes, kerek kirándulás-élményt biztosít.

Az épületek, templomok kívülről és belülről is szépek. Elsősorban barokk épületek, egy kastély parkkal, sok templom és fachwerkház várt minket. Láttuk a városfalat és a boszorkánytornyot, megtudtuk, hogy itt született Braun Ferdinand, és miután alaposan megnéztük, hogy mikor van nyitva a fő-attrakció (vigyázni kell, mert csak néhány órán keresztül), bemerészkedtünk a karoling építészet egyik mintapéldányába, a Michaelskirchébe (a fenti kép, amin a kisebbik templom van).

Kívülről egyébként nem találtuk volna ki, hogy ez az a templom, ami miatt idejöttünk, mert kívülről csak egy átlagos templomocskának lászik (persze építészek felismerik már innen is). A kilencedik században épült, méreteit tekintve kellemesen kicsi, otthonos, kerek, bensőséges.

Próbáltuk elképzelni, milyen lehetett annakidején, amikor nem volt elektromos világítás, és csak a természetes fény szűrődött be - eléggé apró, kedves ablakaiból felülről jöhetett csak be a fény.

A csúcs a kripta volt, ilyet még soha-soha nem láttunk! Szintén kicsi, a belmagasság emberi méretü, otthonos, és zeg-zugos. A tartóoszlop meg pont a kis termecske közepén. Hát, gyerekek biztosan szívesen bújócskáznának itt, de mi is élveztük a bolyongást.

Egy kultúrtörténeti ínyencfalat a mellékhajó(?)ban elhelyezett szegények Bibliája volt. (Igen, ide is szakmai szálak fűznek, mindenhol kutatok és találok valamit...) Eddig azt hittük, hogy a szegények Bibliája egyet jelent a gótikus katedrálisokkal, illetve azoknak az üvegablakaival. Most megtudhattuk, hogy már korábban is létezett "szegények Bibliája", és ez úgy néz ki, mint egy régi sírkő.

Persze ne keressünk rajta betűt, a szegényeknek csak ábrák, rajzok, jelképek magyarázzák a bibliai történeteket. Próbáltuk kisilabizálni, nagyjából sikerült, de nem akartunk sokat zavarni, képeslapon megvettük a szegények Bibliáját (fotózni sajnos nem lehetett), hogy tényleg minden jelet megfejthessünk otthon.

Most már eggyel több Bibliám van otthon, amit kutathatok. :) Csak vajon hogyan ejtették ki ezeket a jeleket? Valaki "felolvasta"? Vagy csak csendesen szemlélték? Mindenesetre tanultunk mi is valamit!

Die Zwetschgenmännle von Nürnberg

Am (schönen) Wochenende sind wir mit dem gleichnamigen Zugticket nach Nürnberg gefahren, weil uns am Sonntag in aller Früh nichts Spannenderes eingefallen ist, als um 5:30 aufzustehen und mit dem 6:30-er Zug loszufahren. Das musste einfach sein, sonst hat man in diesem Jahr keine echten, originellen, traditionellen, hausgemachten Nürnberger Lebkuchen gegessen, ohne sie ist ein Weihnachten unvorstellbar. Also, los ging's, der Zug fuhr um 6:30 auf Gleis 4 ab. Wir mussten zweimal umsteigen, zuerst in Aschaffenburg, dann in Würzburg, und sind kurz vor 11 in Nürnberg angekommen.

Vom Bahnhof sind wir zuallererst zur Burg gelaufen und haben dort festgestellt, dass sie sich nicht verändert hat; zumindest sah sie vor 5 Jahren im Großen und Ganzen genauso aus wie heute. Das Panorama von der Burgmauer auf die Stadt ist nach wie vor herrlich, nur das Wetter war fast den ganzen Tag schlecht, ein paar sonnige Stunden haben wir trotzdem erwischt. Die Burg ist also okay: schön, alt und renoviert, wo dies notwendig war; nachdem wir alles in Ordnung gefunden haben, sind wir zum Dürer-Haus bei der Burgmauer hinunterspaziert, wo sich unsere kleine, siebenköpfige Gruppe aufgeteilt hat. Wir beide (Ági + András) haben das Dürer-Haus schon vor fünf Jahren gesehen, die anderen wollten die Gelegenheit aber nicht auslassen. Wir sind mit unseren Freunden gereist, so ist die Fahrt einerseits lustiger, und andererseits auch billiger. Mit dem schönen Wochenende-Ticket können 5 Personen in ganz Deutschland so viel reisen, wie sie möchten. Das Problem ist nur, dass der Preis von 28 auf 35 € gestiegen ist.

Wir hatten es ursprünglich so geplant, dass wir uns die Nazi-Ausstellung am Stadtrand ansehen, aber sie war doch zu weit vom Zentrum entfernt, und wir waren einfach zu faul - besser gesagt: zu müde. Also sind wir in der Innenstadt geblieben, wo es bekannterweise auch Sehenswürdigkeiten genug gibt, wie z.B. den Weihnachtsmarkt oder die unzähligen Museen.

Obwohl die Christkindlmärkte in Deutschland (in Österreich, in Ungarn) fast identisch sind, konnten wir irgendwie den Nürnberger Weihnachtsmarkt nicht auslassen. Keine Ausrede, er ist wirklich so, wie überall: der wahnsinnig teure Glühwein ist aus wertlosen Flüssigkeiten zusammengepanscht, der Auswahl an Weihnachtsbaumschmuck und an Spielen ist groß, die Plätzchen und all die anderen Süßigkeiten sind lecker. Sie haben ausnahmslos einen netten "Weihnachtsaufpreis". Trotz unserer bösartigen Kritik und unseren Vorurteilen haben wir es genossen, weil dieser Markt doch eine eigene Atmosphäre hat, die Läden sind ein wenig anders, als in Mainz, Frankfurt, Wien oder Budapest, wobei es keinen Unterschied zwischen den Mainzer oder den Franfurter Weihnachtsmärkten gibt. Genug von der Theorie.

Zwetschgenmoah oder -männle gibt es eigentlich nur in Nürnberg (auch wenn wir in Frankfurt welche gesehen haben). Das sind kleine essbare Figuren, die aus getrockneten Pflaumen (Zwetschgen) zusammengebastelt sind, aber ihr Kopf ist entweder aus Holz oder aus Papier. Eine solche Figur kostet ungefähr 10-15 €. Das muss nicht sein, mann kann ja die Männchen auch zu Hause basteln. Die Nürnberger Bratwurst ist in Deutschland auch bekannt, aber die kann man ja in fast jedem Geschäft kaufen. Nach einer Elisenlebkuchenprobe sind wir weitergegangen zu einem sehr bekannten Museum, nämlich...

Das Germanische Nationalmuseum befindet sich ebenfalls in der Innenstadt, direkt bei der Stadtmauer. Wir sind dort eigentlich viel zu spät angekommen, etwa um 13 Uhr, wobei das Museum sonntags erst um 18 schließt. Aber man braucht ja auch den ganzen Tag, um sich die Ausstellung richtig anzuschauen. Immerhin konnten wir die wichtigsten Highlights sehen.

Die Ausstellungsräume sind natürlich riesengroß. Zuerst sind wir in den Raum "Faszination Meisterwerk" reingegangen, wo nur die bestgelungenen Meisterstücke der europäischen Malerei und Bildhauerei ausgestellt worden sind. Diese Ausstellung hatte die Aufgabe, den Unterschied zwischen den allerbesten und den "mittelmäßigen" Kunstwerke anhand von einigen Beispielen zu veranschaulichen. Da gab es ein paar Werke von Dürer, Rembrandt, Cranach, usw.

Der Codex Aureus ist ein Evangeliumbuch, dessen Buchstaben mit Gold geschrieben wurden. Die Bilder sind ebenfalls mit Gold verziert, ausser einigen Farben ist das ganze Buch innen und aussen goldfarbig. Angeblich ist es eines der teuersten Bücher der Welt.

Die Sonderausstellung "Weltberühmt und heiss begehrt" präsentierte ein paar Möbel der Roentgen-Manufaktur. Diese Möbel sind die teuersten ihrer Art, vor einigen Jahrhunderten haben Könige und Herrscher diese Prachtstücke gekauft. Heute kosten diese Intarsienmöbel mehrere 10.000 €.

Im Museum gab es noch eine weitere Ausstellung: Goldglanz und Silberstrahl. Vielleicht war das die grösste; man hat tonnenweise Schmuck und Edelsteine ausgesucht, um diese Ausstellung zu organisieren.

Die Abteilung für gegenwärtige Kunst haben wir lustig gefunden. Der oben abgebildete Herr mit dem Kopfhörer ist ein gutes Beispiel dafür.

Für Münzensammler: Jeder weiss, dass die Vogeldarstellung der berühmten 5 Mark-Münze eng mit dem Germanischen Nationalmuseum verbunden ist. Wir haben auch diesen gotischen Schmuck gesehen, er ist in der Abteilung für Vor- und Frühgeschichte zu finden. Diese Münze ist sehr rar, vielleicht sogar die begehrteste Silberprägung in Europa.

Mindenünnen kultúra

Aggodalomra semmi ok, nem feledkeztünk meg sem becses Olvasóinkról, sem a bloghoz szükséges jelszóról, söt a Google Analytics révén újabbal is gazdagodtunk, és ennek köszönhetöen láttuk, hogy kétségbeesetten kattintgatták bizonyos budapesti internetezök a blogunkat, majd tovább is hajtottak, miután tapasztalniuk kellett a nem-frissülés szomorú tényét (a nem budapestiek, föleg a külföldiek kétségbeesés nélkül lapoztak tovább:-) )

Szóval, összefoglalóképpen kijelenthetjük, hogy a múlt hetünk szintén jól sikerült, teljesen kutturáltak lettünk, merhogy voltunk 1: moziban, 2: színházban, 3/1: kirándulni és 3/2: múzeumban is. Tételezve pedig:

A mozi nem igaz. Merthogy filmklubban voltunk, méghozzá ingyenesen, mert szimplán sóherek vagyunk és úgy akarunk kulturálódni (és vetítés közben ingyen ropogtatnivalót is osztogattak). A film az egyetemen volt, a Spanischer Filmkreisban, és az volt a címe, hogy Los lunes al sol (Montags in der Sonne - hálistennek németül feliratozták); nagyon tetszett mindkettönkek. Arról szól, hogyan teszik még jobban tönkre a spanyol munkanélküli hajóépítök a dokk kocsmájában az életüket, hogy nincs kiutuk és hogyan isszák magukat ezért gyorsan és hatásosan a sárga földig. Mindezt meglehetösen realisztikusan ábrázolja a rendezö (Fernando Aranoa), amiért mindenféle díjat kapott. Nagyon szomorú történet (sokan sírtak is a lányok közül), de ennek ellenére mégis végigvonul egy keserü humor vagy inkább derü a filmen. A föszereplö Javier Bardem volt, akit a kortárs spanyol mozi állócsillagaként ünnepelnek.

Színházban múlt pénteken voltunk, méghozzá a Staatstheater Mainzban (a szép napsütéses kép még októberben készült); szokásunkhoz híven kedvezményesen, mert a Dádénak köszönhetöen csak öt petákot kellett fizetünk a 8,5 helyett. A darab német volt, ezért a nácikról szólt, de biztosan többet mond Az ördög generálisa cím (Des Teufels General, szerzöje Karl Zuckmayer). Ha mégse, akkor mi elmondjuk: adott egy náci-diktatúra, egy világháború és egy föhös, Harras, aki történetesen zseniális repülögép-mérnök, csak éppen utálja a nácikat. Ennek ellenére mégis hozzájuk szegödik, mert jobban érdekli maga a mérnöki tudomány és a repülés, mint az, hogy kinek dolgozik. Például volt egy olyan mondata is a darabban, hogy ö Moszkva helyett inkább a Reichstagot bombázná le, neki mindegy ez az egész háború. Körülbelül ilyen hozzáállással tengeti a mérnökéletet a nácik szorító ölelésében (mert azért ök is tudják, hogy Harras más véleményen van, de szükségük van a tudására), egészen addig, amíg le nem zuhan egy repülögép. Botrány van, hogy szabotázs történt, de kiderült, hogy valaki elrontott valamit, ugyanakkor ezt Harras nem mondja tovább, felvállalja a felelösséget úgymond, és elrepül egy ahhoz hasonló géppel, amelyik meghibásodott. Mivel az is prototípus volt, és a szériahibát ott se javították még ki, a föhös meghal. A történet igaz, a föhöst Zuckmayer egy ismeröséröl mintázta. A színészek eléggé jók voltak, de nem rendkívüliek, 5-böl 4. A színház felszereltsége valami elképesztö, 5-böl 5 pont.

Szombaton elmentünk Frankfurtba (ingyen). Megnéztük a várost, és karácsonyi ajándékot is vettünk, szépet és jót. Lehet izgulni, kedves Olvasóink! Átmentünk a híres Frankfurter Weihnachtsmarkton is (nem itt vettük), amiröl az a véleményünk, hogy túl sok a turista, szemtelenül drága, továbbá a frankfurti is ugyanolyan, mint a mainzi, és éppen ezért nem túl izgalmas. A Majna partján szombatonként bolhapiac van, értékes és értéktelen dolgokat lehet kapni olcsón (nem itt vettük).

Zárójeles megjegyzés: Terveink szerint ezen a hétvégén is kirándulunk, ezúttal (ismét) Nürnbergbe, ahol a híres Weihnachtsmarkt mellett vagy helyett megnézzük a nürnbergi per apropóján összeállított nácimúzeumot, hamár egyszer Nácisztánban vagyunk. Nürnbergben utoljára 2004-ben voltunk a Sanyiékkal, de akkor nem néztük meg a nácikat. Zárójel bezárva.

Másodszorra jártunk Frankfurtban, de továbbra sem tetszik a város: ordenáré felhökarcolók éktelenkednek a városközpontban, beárnyékolnak mindent, beton, acél, üvegtömegek, mindez nagyon emberidegen, pocsadék és böszme. A legnagyobb felhökarcoló 259 méteres (antennával együtt 300). Budapesten most 70 méteres limit van, és ez így nagyon is jól van, egyszerüen undorítóak ezek a frankfurti betondöbbenetek. Csúnya és rossz: még Sir Norman Foster se tudja megcsinálni úgy, hogy az tessen minékünk. Csúnya fotó mellékelve fönt.

A Städel Museum ha jól tudjuk, a legnagyobb képtár Frankfurtban. A diák belépö magyar viszonylatban baromi drága, 8 ojró, dehát egyszer élünk (És kétszer vagyunk diákok, hehe). A múzeum tipikusan német: szép, átfogó, és hihetetlenül értékes képek vannak a gyüjteményben. Amikor mi voltunk, két külön kiállítás is volt: egy Dürer-grafika összes, és Cranach-életmü; és ezenkívül megnézhettük az állandó kiállítást is.

A Dürer lenyügözö volt, legalábbis annak indult. A tárlaton a legszebb, legkiforrottabb metszeteket láttuk, és tényleg nagyon el voltunk ragadtatva, csakhogy a kiállításon tényleg csak a legjobb Dürereket, az igazi mesterremekeket, a bravúrdarabokat állították ki, a " szimplán jókat" nem, illetve kölcsönadták szegényebb múzeumoknak - nem tudjuk. Mindenesetre ott volt a falon az Apokalipszis-sorozat, amit Budapestre csak ritkán hoznak, ott volt a Bünbeesés-sorozat, a Mária élete-sorozat, meg a Keresztút-sorozat, illetve olyan klasszikus remekmüvek, mint a Melancholia vagy a Rinocérosz. És még sok más híres kép.

A Cranach der Ältere szintén nagyon tetszett, és ez ráadásul kétszintes kiállítás volt, szemben a Dürerrel, amit egy nagy, több részre osztott teremben néztünk meg. Szépek a fátyolos Vénusz-ábrázolásai, viccesek a kritikus képei is (egyenlötlen párok: vén néni vastag tarisznyával és egy fiatal fiúval; illetve megöszült, kikövéredett öregúr hetyke tinivel). A saját magától festett vallásos képei is szépek, viszont a megrendelésre készültek nagyon kellemetlenek: odafestette valamelyik város korabeli polgármesterét a Keresztfa tövébe, ahogy éppen bánja a büneit, stb. Egyszerüen üvölt a képröl a "fizetett hirdetés" jelleg. - Az állandó kiállítás ugyancsak tetszett, mindkettönknek lett úgynevezett "kedvenc képe": Andris kedvence egy Degas, Musiciens à l´orchestre; Ágié egy 17. századi hollandus, Pieter Janssens Elinga, töle egy szobaenteriör - viszont az ö festménye nincs feltöltve a Städel Museum honlapjára, azt nem tudjuk megmutatni. De a Degas-t se adják vissza a bitek, nem is magyarázzuk.

Rock, Koblenz und Scheisswetter

Pénteken (nov. 23.) elmentünk az egyetemen található InterBar nevü kocsmába, amely egy sokemeletes kollégium pincéjében van. A meghívó szerint itt muzsikált két együttes: egy Naked Spoon nevü (valahonnan Eifel környékéröl, ez tölünk kicsit nyugatra van) és az Expected Jewels (Mainz büszkesége). Az elsö igazából eléggé gyengécske volt, sima grunge müfaj, néhány akkord és ricsaj. A második már jobb volt, ez olyan nu-metal volt, eléggé kemény zene, de legalább változatos, és jobban is zenéltek, továbbá az együttes tagjai is összeszokottabbak. Nem vártuk meg a végét, 11-kor hazamentünk, de még így is halláskárosultak lettünk. Ugyanis nem vittünk sem vattát, sem füldugót – szemben a campuson élö öslakókkal, akik már tudják a dörgést. Képzelhetitek: egy 40 négyzetméteres klubhelységben N+1 decibel, amihez ajándékba kaptunk egy pulóvernyi füstöt.

Szombaton otthon voltunk, mostunk, pihentünk és takarítottunk, tegnap pedig elmentünk Koblenzbe egy spanyol barátunkkal, Vanessával. Koblenz egy 100 ezres kisváros, „németes” belvárossal: vagyis a vasútállomás környékén átlagos (tiszta) lakóházak és utcák vannak, kicsit beljebb van egy bevásárlóutca a szokásos üzletekkel/butikokkal, no meg aztán ott van a történelmi városrész, illetve a helyi látványosság, a Deutsches Eck. Németország sarka. De kezdjük az elején.

Vonattal kb. másfél óra az út Mainzból. Végig a Rajna mellett mész, egyszerüen lenyügözö, nagyon szép ez a folyó!! A túlpart (is) dimbes-dombos, útközben, St. Goar környékén pedig ott a Loreley.

A vasútállomás mellett van a tourist info, ami Koblenzben vasárnaponként zárva van, felejtsétek el. Helyette inkább menjetek majd be a belvárosba, csak 10 perc séta, és öt perc múlva egy szép kastély mellett fogtok elmenni. Ezután ha kimentek a Rajnához, meglátjátok a túlparton Ehrenbreitstein várát.

Továbbhaladva pedig elökerül a Deutsches Eck, ami azért Németország sarka, mert itt folyik össze a Mosel és a Rajna (ez föleg a légi fotókon vagy a túlpartról, a várból mutat jól, sajnos mi nem mentünk át; a fenti napsütéses képet a wikipédiából kölcsönöztük); és a két folyó egy hegyesszöget metsz ki a városból.

Ennek a csücsöknek a végén pedig van egy monumentális lovasszobor, amelyet I. Vilmos császárnak emeltek az 1890-es évek végén. A szobor elött zászlóerdö van: Németországé a sarokban, mellette az egyes német tartományoké, aztán az EU-é, és az Egyesült Államoké. Utóbbit nem értjük, mert a világháborúban lebombázták a szobrot, és magát a várost is porig: egy tábla szerint az épületek 90%-át érte bombatalálat. Lehet, hogy késöbb az amerikaiak segítettek a szobor helyreállításában, nem tudjuk. Az emlékmü egyébként olyan, mint Rómában a Vittorio Emanuele-féle, tudjátok, az a Forum Romanum melletti, úgynevezett Írógép.

Eddig nem mondtuk, de felváltva szakadt az esö és a jégesö, pár perce pedig kisütött a nap. Bementünk a legközelebbi étteremféleségbe egy jó forró teáért, ehelyett kaptunk egy forró Aldi-teát másfél euróért (kellett a hülye turistának a Deutsches Eck mellett megáznia és bemenekülnie; „felejtsétek-el-2”). Miután felmelegedtünk, és az esö is csak pettyekben esett, bementünk a belvárosba.

Ez pedig majdnem unalmas, de azért éppen annyi látnivaló van, hogy egyszer érdemes legyen megnézni. Van néhány múzeum útközben, amit kihagytunk, és vannak persze szép templomok is, amelyek közül érdemes megnézni a legrégebbit: ez a Deutsches Eck mellett van, és még a 800-as években építették a frankok, azon belül a karolingok. Ezt az angolok bombázták le, de késöbb szépen felújították, amint azt a fenti fotó is mutatja.

Kis várostörténelem (a földön elhelyezett tábla felirata): 1944 – 1984 1944 áprilisa és a háború 1945-ös befejezése között 3772 repülögép 40 légitámadás során 10.000 tonna bombát dobott Koblenzre. November 6-án a belváros 87%-a romokban, 2.000.000 köbméter törmelék borítja Koblenzet. A 25.000 lakásból 15.000 megsemmisült, 1.000 halottat siratnak. – 1984: Koblenz 50.000 lakást és 115.000 lakost számlál. Nagyobb és jelentösebb mint valaha. (hozzáfüzhetjük: azóta a 115 ezerböl valamiért 10 ezer másik városba költözött, vagy az 1984-ben közölt adat volt túl nagyvonalú)

Szintén érdemes felkeresni a legnagyobb templomot, a Liebfrauenkirchét, ennek a középsö hajója, és annak a színei nagyon érdekesek. Benéztünk még a jezsuiták elég modern templomába is, ahol az oldalhajót - furamód - kisebb tárgyalótermekre és kávézóra-büfére cserélték le. A jezsuita templom mellett van a régi városháza, ahol is találunk egy vasárnap zárva tartó tourist infót. Az egyik épület ablakába befalaztak egy jövendömondót, ami nagyon vicces volt, ahogyan az is az, hogy a koblenziek szobrot emeltek egy gumicukorárusnak bácsinak.

A sétálóutcákban ugyanazok az unalmas márkák és boltok vannak, mint minden német városban: Esprit, C&A, Galeria Kaufhof, kik, dm, Karstadt, mittudomén. Ist doch zum Gähnen. Ezeken kívül néhány szép épület van, amit inkább eladtak a multiknak jó pénzért, akiknek persze karban kell tartaniuk, és ezt meg is teszik. Viszont vannak vicces szobrok, van egy köpö kisfiú például, aki a város szimbóluma is egyben, minden csatornafedélen ö látható. Van egy Max&Moritz kávézó is: aki ismeri, az érti, aki nem, annak majd máskor meséljük el.

Amikor ott jártunk, éppen a karácsonyi vásárra készülödtek, ami este kezdödött, viszont akkor mi már Mainzban voltunk, és társasjátékoztunk (El Grande, Spiel des Jahres ´96) und es hat Spaß gemacht! :)

Nemdublin. Vidéki ír látnivalók

Dublin 5, szombat:

Newgrange-et leginkább autóval lehet megközelíteni, nevetségesen keskeny utakon, ami egyébként egész Írországra jellemzö, állítólag. Newgrange arról híres, hogy itt található a zöld sziget Stonehenge-e, ami persze teljesen más, mert fedett és kisebb (és még 3212 dologban eltér). Körülbelül 5000 éve építették, és úgy néz ki, hogy a közepén van egy kicsi, de magas terem, annak van három szentélye, és kizárólag az év legrövidebb napján (dec. 21-én) világít be a napfény a közepébe egy folyosón, egyébként tökéletes sötétség van bent.

És ez a poén: bent díszesen faragott kövek vannak - és töksötét. Ezeket a misztikus jelek normálisan csak december 21-én lehet látni, és persze akkor, amikor ég a villany, vagy amikor az idegenvezetö elindítja a december 21-i fényjáték imitációját: lekapcsolja a világítást (nulla fény), majd a folyosó felöl, kintröl egy lámpa imitálja a dec. 21-i felkelö napot, ahogyan az bevilágítja a folyosót és a központi termet (fotózni nem lehetett). Mindezt 5000 éve épitették úgy, hogy azóta állítólag egyszer sem ázott be, pedig csak egymásra fektetett kövekböl, záróköböl és földböl van az építmény teteje. A képen a domb bejárata látható, monolitokkal, ahogy kell.

Az Old Mellifont Abbey szintén olyan 50 km-re van Dublintól É-i irányban. Ez Írország elsö ciszterci monostora. csak a romok maradtak meg, de az alaprajzból,a kövek helyéböl is kiderül, hogy méreteiben is rendkívüli lehetett. teljesen egyedinek számít az 1200 körül épített, 8 szögletü lavabo, vagyis a keresztelö, ami szerencsére egészen jó állapotban maradt meg.

Megnéztük még azt az ír temetöt is, ahol a legrégebbi ír kökereszt (kép) van. Ezt valamikor 1000 táján állították fel, és azóta is ott van egy templomrom mellett. Ez nemzeti jelképpé vált, gyakorlatilag minden ír szuvenírboltban van valami motívum, díszítöelem vagy minta a különbözö csecsebecséken.

Update: a homokkö keresztet 900 körül állították, továbbá nem feltétlen az elsö, csak a leghíresebb, és a hely neve Monasterboice. Magán a településen már az 5. században is laktak kelták, ha jól tudjuk.

Kastélyvizites különkiadás! A megdöbbenés a bejegyzés végén lesz! Hoppá!

Dublin 4, péntek:

A Dublin Castle helytörténeti múzeum, ahol egy tekintélyes méretü kastélyban ismerkedhettünk meg az utóbbi 10-15 század történelmével, uralkodóival. Csak csoportosan lehet megnézni, idegenvezetövel, és van diákkedvezmény. Mindenhol lehet fényképezni, kivéve azt a helyet, ahol van Dyck egyik képét állították ki (ezt egy olasz turista mégis lefozózta, az idegenvezetö nagyon ideges lett). A jellegzetesen brit (lásd fotó) falak közt stílus nélküli bútorok voltak, persze ez csak kontinentális szemszögböl igaz. Tükörterem, trónterem, lovagterem.

A belsö udvar után megnéztük a régi városfalakat, illetve azok rekonstrukcióját. Régen a vár körül folyt egy patak/folyócska, és azt hitték, hogy amiatt terjed a pestis, ezért befalazták és betemették, és most a föld alatt folyik. Ahol van egy kis víz a várfalak mellett, oda kötelezö jelleggel dobálják a turisták az aprópénzt, mintha fegyvert szorítanának a tarkójukhoz. A kijárat egy nagyon hosszú kávézón át vezet, ahol a szokásos ír szuvenír mellett Waterford kristályokat is kötelezö vásárolni, különben baj lesz.

A dublini öslakók egyébként megdöbbentöen kedvesek. Elmentünk még a St. Stephens Greenre is. Amikor itt sétáltunk, a Moirák szoborhoz (The Fates, avagy: moirák, párkák, stb., fotó, egyébként semennyire sem számít helyi látványoságnak) érve odajött hozzánk egy néni, és elmondta, hogy melyik mit csinál a sors fonalával: egyik szövi, másik gombolyítja, harmadik elvágja az ember élete végén. Miután ezt közölte, szép napot kívánt, és elment. Emberek! Elképzelhetö ez a jelenet Budapesten?, hogy megállítasz a Ferenciek terén két totál turista kinézetü, támolygó fiatalt, és pusztán az információközlés élvezetéért elmondod, hogy a tér erröl a templomról kapta a nevét, és hogy a szerzetesrend neve a világnyelveken így és így van? Nem. És az írek részéröl ez szokásos.

Elötte egy bácsi állított meg minket, és megkérdezte, hogy visitors vagyunk-e (dehát üvölt rólunk, fotótáska, stb.). Majd elmondta, hogy a környéken mit érdemes megnézni, jöttek az insider tippek, és kellemes itt-tartózkodást kívánva elment.

Elöször majdnem elküldtük, azt hittük, a szokásos kéregetés céljával szólít meg. A néninél már tudtuk, hogy a moirákat fogja elmondani.

Kéregetök egyébként vannak, nem is kevesen, ök többnyire romániai cigányok. persze mindenféle népség van. Van a Grafton Streeten egy magyar is, olyan egyetemista-forma, aki abból él, hogy kivisz egy zsák homokot, leteszi a földre, és farag belöle egy fekvö bárányt. És ezt minden nap.

Hihetetlen folytatódás! Különkiadásos szenzáció az ír lebujokban!!!

Dublin 3

A Temple Bar egyrészt a negyed neve, másrészt a névadó báré; mindkettöt föleg turisták látogatják. Régen ez volt kb. a lebuj-negyed, kétes hírü lokálokkal, most pedig kulturális negyed szeretne lenni. Vannak most is nightclubok, de ezek szerintünk nem olyanok, mint régen lehettek.

A Temple Bar (maga a kocsma) viszont nagyon diszkrét pub, még cigizni se lehet, ahogy semelyik ír kocsmában se lehet. Ide abban a reményben mentünk el, hogy élö ír zene lesz, ahogy hirdették, de kiderült, hogy nem, mindemellett akkora tömeg volt, mint a legszaftosabb Fidesz-nagygyülésen. Tényleg nem lehetett közlekedni, körülbelül 5 perc volt, míg eljutottunk a bejárattól a pultig (Guinness, ír kávé - köszönjük Sanyi!).

Ezután átmentünk egy másik kocsmába (már nem emlékszünk a nevére, de az is a Temple Bar negyedben volt), ahol valóban élö zene volt. Orsi fel is vette videóra, ahogy Ági valami ír dalt énekel. Fél kettö körül hazaindultunk.

Késöbb találkoztam Mainzban egy dublini lánnyal (aki ráadásul írül is tud), és mondtam, hogy voltunk itt. Az a baj, hogy már nem jegyeztem meg pontosan, de a legjobb ír pub a St. Stephens Green környékén van valahol. Aki tud erröl valamit, kérem, ossza meg a közállapotok javulása érdekében.

Döbbenetes különkiadás, szenzáció (Dublin 1, de lesz még)

Semmi pánik, megérkezett a várva várt Dublinos beszámoló!!!

Elöször is köszönetet szeretnénk mondani szponzorainknak, a Melissa teljes legénységének, a szállásadó Sanyinak és Jucinak, valamint a szállásadó (ilyen szó nincs ilyen értelemben, hehe) Balinak, aki kibányászta a világháló leghátsó ZUGOLYából az 1 centes (másképp: 0,01 €-s, azaz 2 forint 54 filléres) Ryanair repülöjegyet, ööö, más szponzorunk asszem nem volt. Lehet folytatni az irigykedést, mert most jön a beszámoló. :)

Elsö nap, csütörtök:

Miután hajnali egyig készítettük a karácsonyi ajándékokat a magyarországi családtagoknak, elindultunk a 6:45-ös busszal a Frankfurt Hahn-i reptérre. Felszálltunk, mindenütt köd és felhö, sajnos értelmes légi képet nem tudtunk csinálni. Jucival találkoztunk a megbeszélt helyen, és máris kezdödött a naaagy muffin-zabálás a Blanchardstown Centre-ben. Mi marshmellows-os és csokis muffint ettünk.

Dublinban sütött a nap (nem szokott, vagy csak áttételesen, mert a felhök nagyon komoly vámot szednek), egyet vissza kellett állítani az órát az idöeltolódás/-zóna miatt. Mindenki a bevásárlóközpontot ostromolja, mert már megkezdödött a karácsonyi vásár, és a shoppingolás az íreknél enélkül is nemzeti sport. Na nem mintha a magyarok sokkal intelligensebbek lennének ilyen szempontból, csak az íreknek van pénzük. Mindegy. Állítólag nincs kultúrájuk, Joyce, Yeats és a többiek csak adottság, amit marketingcélokra kitünöen lehet alkalmazni, viszont az ír nép birka (akkor rokonok vagyunk!). Rengeteg a szuvenírbolt, itt is látni többek közt Ulyssesre utaló kegytárgyakat, persze elsösorban a lóhere, a Guinness-relikviák és a hasonló dolgok fogynak.

Még aznap este bementünk a városba kocsival, Orsi, Gábor és Doda is velünk jött. Sanyi vezetett, a jobboldalon, ahogy az már csak Írországban szokás. Mi pedig a fejünket kapkodtuk, hogy jön szembe a kamion. A buszok emeletesek, többnyire Volvók. Szóval megnéztük este a várost, csak úgy felületesen, de az már ennyiböl is kiderült, hogy szép, többnyire tiszta, a tömegközlekedés borzalmas, és Demszky jól érezné magát, mert lehetne metrót építeni.

Megnéztünk egy katolikus templomot, a parkolóház mellett, Dodának nagyon tetszett a terem akusztikája, nagyokat is kurjongatott éppen ezért. Doda - aki nem tudná - Költö Bence, aki mindenkit Dodának hiv, amikor olyan kedve van, de más szavakat is tud ám! Ezután bementünk a Temple Barba, mármint a negyedbe, futólag megismerkedtünk a fontosabb helyekkel.

Miután besötétedett, elmentünk a Wedding Cake (fotó a hodály méretü bevásárlóközpont belsejéböl) becenevü, ténylegesen esküvöi tortára emlékeztetö épületbe, ahol elfogyasztottuk a hely kávékülönlegességeit, egy divatosnak számító kávézóban, aminek nem jut eszünkbe a neve, de hoztunk valami papírt róla.



(szolg. közl.: most látjuk, hogy 22:10 van, és 5 perc múlva zárják a géptermet, úgyhogy gyorsan feltöltjük ezt, és a pénteki nappal folytatjuk legközelebb, addig is élvezhessétek meglévö betüinket)

Variációk egy kávéra

Kedvenc helyünk Rüdesheim - legalábbis az egyik. Szép a hely, közel a Rajna, és bár a magyar borok elkötelezettjei vagyunk, meg-megkóstolgatjuk a helyi szölöböl préselt nedüt is. A libegöröl jó messzire csak szölöhegyeket látni, az utcácskák melletti borozókat meg a legszívesebben végiglátogatnák, persze jó ropogós, friss perecet ennénk a borhoz.

Majd ha melegebb lesz, akkor kipróbáljuk azt a luxust, amit a legegyszerübb görög filozófus (Diogenész) engedett meg magának és beköltözünk egy rüdesheimi csinos kis boroshordóba, csak ahhoz azért egy picivel több ösztöndíj kéne. ;)

Érdekes, hogy egy ilyen csinos kis városkában, ahol minden a borról szól, mégiscsak a rüdesheimi kávé lett világhírü. Jó, bevallom, elhallgattam valamit: Rüdesheimban néha erösebben is kipréselik a szölöt, és ebböl lesz a híres Asbach Uralt, amivel kávénkat is ízesíthetjük. Ha követjük a közkedvelt receptet, akkor ilyen lesz az eredmény.
Reviczky-Balogh Ági ínyenckonyhájának elsö receptje tehát így hangzik magyarul (bármilyen német kávés recepteskönyvben, valamint a neten is megtalálható - semmi közöm a fejlesztéshez):


Hozzávalók
- eredeti rüdesheimi kávéscsésze (orronként egy)
- forró kávé (nekünk: eszpresszó, nem német)
- tejszín
- vanília
- reszelt csokoládé
- Asbach Uralt (4 cl/orr)
- kockacukor (3 db/orr)
- gyufa vagy öngyújtó (igen, piromán vagyok!)


Elökészületek:
Verjük fel a tejszínt, ízesítsük vaníliával (ketté kell vágni a barna vanília-rudat, és a fekete kis magocskákat kikaparni belöle). Reszeljünk egy kis csokoládét is. Mindkettöt tegyük egyelöre félre, mondjuk hütöbe.
A csészébe tegyünk 3 kockacukrot, 4 cl alkoholtartalmú italt hevítsünk föl, majd öntsük a cukrokra és gyújtsuk meg. Egy percig hagyjuk égni, majd a forró kávét öntsük óvatosan hozzá. Díszítsük tejszínhabbal, amit a végén megszórunk egy kis csokoládéval. Nem árt hozzá a kanál, de van, ahol ezen felül szívószállal tálaják.

"Wohl bekomm's!"