Mainzi kulccsal zárok és nyitok

Évek óta egy átfúrt kétpfenniges fityeg a kulcstartómon, csak úgy, mert kell valami kazi (értelem nélküli, lásd Kazohinia) tárgy minden ember kulcstartójára. Ez az én esetemben egy 1760-ban vert, „2 PFENNIG” feliratú érme, verdejelzése SM. A hátoldalán egy címer, a köriratban pedig ponttal elválasztott betűk, amiből a specialisták nyilván azonnal megmondják, hogy az illető uralkodó milyen tartományoknak volt „dei gratia” megválasztott királya, császára, akármije.

Nos, ez a kulcstartó 5-10 évig lapult a zsebemben úgy, hogy fogalmam sem volt, hogy a pénzt a német nyelvterületnek melyik részén használhatták 1760-ban, amikor ugye Németország sem volt, hanem egy kis- és nagyhercegségek és -fejedelemségek, -grófságok, mittudoménmik voltak egymás hegyén hátán; állítólag 300 darab. Tegnap rákerestem mindenféle oldalon, persze sikertelenül.

Aztán egyszer csak gondoltam egyet, mi lenne, ha a címer (korona alatt barokkos bugyolációban egy kerék) véletlenül mainzi lenne (ennek a gondolatnak az a szépséghibája, hogy a mainzi címerben két kerék van, nincs korona, nincs barokkos ömlengés, és alapvetően tök más; továbbá a kerék mint a kereskedelem meg infrastruktúra motívuma elég sok város címerébe bekerült). És akkor az SM verdejel meg az lenne, hogy Stadt Mainz.

Majdnem jó, csakhogy pontosan ilyen pénz nincs fent a neten, amilyen nekem van. A 2 pfenniges, mint kiderült, valóban mainzi, mivel pontosan ugyanez a címer van a hasonló korszakban vert 3 pfennigesen, és a dizájn is ugyanaz. Vertek 2 pfennigest is, de annak a hátoldalán a választófejedelem szignója van, nem pedig a kerekes címer, úgyhogy az én kulcstartófityegőm abszolút ritkaság. Kár, hogy egy kergemarha kifúrta.

Űrhajó úszott a Rajnán

Űrhajót láttunk, fényes nappal, tegnap délután 18 órakor, a Rajna felett, méghozzá igazi űrhajót, és tényleg láttuk.

Ne aggódjatok, nem kezdtünk hallucinogén anyagok fogyasztásába, és a józan ítélőkészségünk is a régi, csak akartunk valami bulváros címet is. Ehhez persze bulváros történésre is szükség volt, és gondoltuk, nem a mostani tapétázás vagy az egyetemi fotosopp-óra számít annak, hanem a rajnai űrhajózás.

A nagy népeseményt 17 órára hirdette meg a város hivatalos honlapja, elvileg ekkor kellett volna elúsznia a Buran nevű űrhajónak a Rajna mainzi szakaszán. Mi negyedre értünk oda, úgyhogy miattunk el is úszhatott volna, és fényképezőgépet se vittünk eredetileg, csak később mentünk vissza érte az 50 méterre lévő lakásba - dehát ezek az orosz űrhajók már csak ilyenek, ez éppen egy órát késett.

A part éppen annyira volt tele, mint nálunk augusztus 20-án, és az emberek itt is hülyék, konkrétan mellettünk egy férfi a félméteres, x millió forintot érő fotóapparátjával mindent fényképezett, amíg nem jött a szenzációs és döbbenetes űrjármű: vízben fürdő kacsát, gyorsröptű madarakat, motorcsónakokat, repülőket, túlpartra zoomolt, ez-az-amaz, abszolút mindent fotózott, ami mozgott, mert nehogy elrontsa, amikor jön a szputnyik.

Mikor mindenki beállította a csúcsszuper, kétmillióhatszázötvenezer forintos fotóapparátot, és lehessegette a csilivili manfrottó állványról a legyeket, jött az űrhajó. De nem, mégse jött, mert pont erről szól a várakozás. Ami jött, az csak két sebességmániás jetskis sportalkat, akik viszont semmi hírt nem hoztak a rajnai űrhajóról. Fotós pajtásainknak ez mindegy volt, fotózták hát a jetskiseket, jobb híján. Ejh, azok voltak az idők, amikor pénzért kellett előhívni a fotótekercset!

Naszóval, telik az idő, a fotós kollegák a hangyákat örökítik meg magyar nyelvű társadalomépítő kommentárjaink kíséretében, jómagunk pedig önkritikát gyakorlunk, hogy mit keresünk itt; ám ekkor valóban feltűnik az entörprájz. A sci-fi rajongó apukák lendületbe jönnek, csattognak a fegyverek, beteljesülnek az elvárások, a kiszolgált űrhajó meg szép lassan közeledik a speyeri technikai múzeum felé egy óriási teherszállító hajón.

Csendben (kissé félreérthető lenne, ha azt mondanám: feltűnés nélkül) haladt el a szerelvény a híd alatt, éppen úgy, ahogyan máskor szokás vontatni. Körülötte turistahajóról figyelték a nagyszabású vonulást, előtte a tűzoltóság biztosítja a szabad vízi utat (sokan saját járműről próbálták megközelíteni az űrhajót), a parton szirénázó vízimentők. A parkolók tele, a taxisoknál megy az üzlet. Ja igen, azt is kifogásoltuk, hogy az űrhajó annyira tele volt aggatva hirdetésekkel, mint egy focipálya. A mellékelt képeken ajánljuk az utolsót, amelyen a hídon tolongó tömeget is lehet látni.

Maga a Buran - ami hóvihart jelent oroszul - a Szovjetunió egyik birodalmi cirkálója, csillagrombolója volt, ezzel készültek leverni a lázadókat vagy ellenforradalmárokat, vagymi. Azonban Skywalker bedöntötte a birodalmat, és ezután privát keretek közt folytatódott a rozsdásodás. Mivel az oroszoknak nem volt apanázsuk a rozsdahegyre, átpasszolták a gazdag dojcsoknak, hadd csináljanak rendes múzeumot, idegenforgalmat és pénzt belőle.

Végtelen idő a mainzi ferde toronyban

Rájöttünk, hogy a mai világban nemcsak hogy illik nagy cégeknek a kultúrába is invesztálni, hanem ez már-már kötelező. Itt Mainzban a közműveknek sikerült elég sok pénzt felhalmozniuk, hogy a tőlünk nem messze lévő kikötőben (Zollhafen) felhúzzanak egy teljesen új, zöld színű üvegtornyot. És hogy ne legyen túl könnyű dolguk a kivitelezöknek se, megdöntötték pont 7 fokkal a zöld csodát, mégpedig úgy, hogy a lift is ferdén menjen benne föl-le. A torony mellett a régi stílusú hagyományos kikötő-épületek láthatók, meg persze van ott mindeféle konténer is a folyó mellett, mindenesetre nem lehet eltéveszteni.

Nem vagyunk építészek, de amikor szombaton, a megnyitó napján beléptünk a vadiúj zöldségbe, néha fura érzésünk támadt, amikor a lépcsőházban közlekedtünk. Néha több helyünk volt, mint a megszokott merőleges falaknál, néha pedig kevesebb. Elvarázsolt kastélyunkat fogjuk így felépíteni, hogy megzavarjuk a gonosz tündéreket. A liftben annyire nem volt érezhető a "7 fok", mert a "fent" és "lent" ugyanúgy működött, mint bármely másik épületben, de technikailag biztos okozott némi fejtörést, hogy nem csak le és fel hatnak a liftre mindféle húzóerők, hanem oldalról is jön a nyomás.

Úgy tünt, mintha ebben az épületben megállt volna az idő - de nem is, inkább épp ellenkezőleg: mintha végtelenségig kitágították volna itt az időt. A fiatal művészek meg a végtelen idejüket végtelen abszurd feladatokkal töltik ki, a kiállított műtárgyak csak lenyomatok, végtelennek tűnő folyamatoknak az esetleges maradványai.


Mielőtt bárki azt hinné, hogy minket is elvarázsoltak a ferde toronyban, fejre állítottak és alapos agymosáson mentünk keresztül, miután steril fehér szobákba eresztettek minket, kifejtjük, hogy milyen érdekességeket láttunk.

Volt olyan ifjú titán, aki úgy vélte, hogy felveszi a küzdelmet a Moirákkal - név szerint Klothóval, Lachesisszel és Atroposszal - és fogott egy 1000 méter hosszú selyemfonalat. Igaz, nem saját kezűleg szőtte azt, de aprólékos műgonddal csomót csomó hátára helyezett, míg ott nem sorakoztak szabályszerűen egymás mögött a kiscsomók. Művészünket fáradhatatlan kitartás, küzedelemvágy és kíváncsiság hajtotta, és meg nem állt, míg nem tudott több csomót kötni a fonalra. Voilà - és kész a műalkotás: egy óriási nagy giga-csomó! Négy évig tartott mindez, a különleges csomó-eseményeket meg természetesen naplóban kell rögzíteni.

De első művészünk nem volt egyedi eset. Következő barátunkat megihlette a mainzi karnevál, és konzervatív-kreatív módon úgy döntött, hogy fittyet hány a gépesített világnak, kézzel vágja ki a konfettit a fehér A4-es papírból. De nem akárhogy! Teljesen egyforma méretűre; és a majdnem tökéletes kis köröcskéket már-már gépiesen precízen, egymástól egyforma távolságban úgy vágta ki, hogy a megmaradt papírt teljesen homogén lyukacsmező borítson. Ha Roy Lichtenstein még élne, biztosan örömmel használná fel ezeket a lyukkártyákat sablonként! Konfettiművészünknek csak a megmaradt papírjait lehetett megtekinteni, hiszen mitől művész a művész, ha nem performanszkodik egyet-kettőt. Az első konfetti-eresztését sikeresen csempészte a németorzági foci vébé hivatalosan jóváhagyott konfettija közé, a másodikat meg az idei Rosenmontagszugon szórta szét Mainzban - talán ránk is?
És ha már ennyit üldögél otthon valaki, konfetti-vagdosással töltve az idejét, akkor nem csoda, ha egyszer útnak indul. De hogyan indul el kedves kis konfetti-művészünk? Természetesen mindent alaposan végiggondol, precízen eltervez és lemér. Mainzról illik azt tudni, hogy pontosan az 50. északi szélességi fokon helyezkedik, úgyhogy nem lepődtünk meg, amikor ifjú művészünk elindult az adott szélességi fokon nyugat illetve kelet felé. Hát, nem mindig sikerült pontosan betartania az útvonalat, de eljutott nyugaton a tengerig, keleten meg Csehország határáig. A következő túra észak-dél irányban ment, az eddigi tapasztalatokból tanulva, tengertől tengerig tartott, és eléggé pontosan egy adott hosszúsági fok mentén haladt. Kiállítva persze csak a térkép volt...

A végtelen időről a végtelen tévésorozatok is eszünkbe juthattak, mint például a híres "Lindenstrasse". Volt szerencsénk megnézni az eddigi ezeregyszázhatvanvalahány részből összeállított húszperces egyveleget, és jelentjük: igenis, van értelme az életnek, ugyanolyan okosak vagyunk, mint azelőtt, és de jó, hogy nincs tévénk! Ez aztán a művészet!

Néha véges az időnk, ilyenkor fényképen rögzítjük ugyanazt a témát, bizonyos idő elteltével. Témánk lehet sokféle, például sajátosan németes, amikor a volt NDK-ban élő emberek a rendszerváltás előtt és után ugyanabban a szobában, ugyanabban a felállásban megtekinthetők, tíz-tizenöt év elteltével, vagy pedig egyszerű és emberi, mint amikor a híressé vált Brown nővéreket tekinthetjük meg évről évre, 1975 óta napjainkig.

Egyes művészek szeretnek főzni, és annyi idejük van, hogy elejétől végéig végigsütnek-főznek egy klasszikus német szakácskönyvet, lefotózzák mind a 350 ételt és az eredeti képek fölé ragasztják a saját alkotásaikat. Ez az időtöltés csupán két évbe kerül, produktív, mert ha jól sikerül egyik vagy másik étel, akkor meg is lehet azt enni, úgyhogy az előbbi művészek mellett nem is nagyon értettük, hogy mi a keresnivalója. Hol van itt az értelmetlen küzdelem? A végtelen monotonitás? Az identitás nélküli számszerűség? A nagy nihil? Ilyet mi is tudunk és szoktunk néha!!! Csak nem nevezzük művészetnek. Vagy már senki sem főz ezen a világon? Senki sem küzd már meg a szakácskönyvvel? O tempora, o mores - ó moirák!

Akinek sikerült felkeltenünk az érdeklődését, az itt bekukucskálhat a műalkotásokba. Pénzt a belépőre nem feltétlenül érdemes szánni. Aki meg kreatív, az csinál magának műalkotást, vagy javasolhat nekünk ilyesmiket, az élet tele van fraktálokkal, üres papírokkal, használatlan könyvvel. Én (Ági) a doktorimat tartom egyelőre megmászandó hegynek, végtelenített programnak, kötögetem a csomókat, vagy épp színes papírokból darukat hajtogatok, nem is tudom. Ki tudja, egyszer talán majd nagy művész válik belőlem.

Määnzer Fassenacht

"Wir wollen trinken,
noch einen trinken..."

"Und dann die Hände
zum Himmel,
komm lasst uns fröhlich sein
wir klatschen zusammen
und keiner ist allein..."

"Ich bin lecker schön und heiss,
weil ich eines sicher weiss:

Baguette macht fett, Sushi macht wuschi, Pizza macht spitzer, aber Döner macht schöner..."

"Ich hab ne Zwiebel aufm Kopf,
ich bin ein Döner,
denn Döner macht schöner..."

- visszhangzik még néhány hangfoszlány a koponyánkban, ahová a dob + trombita is rendesen befészkelte magát. A Youtube-on ezt így örökítették meg a helyiek; mi nem raktunk fel videót, noha mi is csináltunk.

Also, kialudtuk magunkat, feltakarítottuk a konfettit, kitöröltük a csipát. Persze ez nem jelenti azt, hogy ma és holnap nem bulizunk vagy legalábbis ne jönnének vendégeink, mindössze arról van szó, hogy véget ért a farsangi szezon. Jó volt, rövid volt. Na jó, 6 nap az nem rövid, pláne, hogy odahaza alig van ilyesmi, leginkább a busójárás emlékeztet a nyugatnémet karneválra. (Nyugatnémet karnevál alatt értjük ezt: errefelé minden nagyvárosban van valamilyen Fastnacht/Fassenacht/Fasänachd/Fasching/5. évszak; Mainztól kezdve Düsseldorfon át Kölnig - állítólag utóbbiban a legnagyobb) Merthogy átmentünk Wiesbadenbe - Hessen fövárosába, és nagyjából ott is ugyanolyan hangulatú a Fastnacht, mint itt: felvonulás, Guggemusik, ácsorogva táncoló publikum, haccáré-haccacáré, este pedig ereszd el a hajam.


Hogyan ereszti el egy német (=német) a haját? Hát nagyon. Pedig azt gondolná az ember, hogy a német az egy szögletes fejü, hiperkorrekten pontos, idejét beosztani tudó aktakukac, és nem ereszti el a haját. Ezt a látszólagos ellentmondást a német úgy hidalja át, hogy beosztja az idejét, és amikor aktuell, akkor kibontja, elereszti, kitépi a haját. Vagy a másik ember haját. Sugárzik az örömtöl, telehányja a föteret, sípol, ripityára töri a sörösüveget, énekel, ismerkedik, üvölt, füvet szív, sikít, mert egyszerüen minden geil!, crazy! és cool! - ahogy a német mondja. Elvégre a Love Parade is német találmány; és ez a legkevésbé sem lep meg.

Hogy tovább romboljuk a németekröl alkotott sztereotíp képet: a németek ugyan mellszélességgel toleránsak a hétköznapokon, de ha a dance floor-on ráakaszkodik a Hans-Jürgen barátnöjére az Udo, akkor laposra veri a fejét. És a Christine meg sikítozik, hogy Udo, ne tedd, nem éri meg; de ekkor már a haverok is ráakadnak a bunyózó bajtársakra és a kollegát segítik az ellenségen elhelyezett gyomrosokkal. A táncparketten szétrebbennek az emberek, folytatódik a karate, a biztonsági gorillák beavatkoznak. A két fö bunyóst szétválasztják, és kidobják a sátorból (az esti rendezvények sátrakban és kocsmákban voltak). Ezután persze az történik, hogy a szétválasztott párocska kint egymásra talál és a sárban (ekkor már esett az esö) verik egymást még pépesebbé. A szekuritis ráugrik a földön, folytatódik a kicsi a rakás, és a közelünkböl már minden szekuritis ott veri Udót és társait. Így ment ez vagy tíz percig/néhány számig, ezalatt mi a sátorban táncikáltunk, ahol jó meleg volt. Páran a bejáratból nézték a sárbirkózást. Amikor stabilizálódott a kicsi a rakás kiterjedése, szépen elmentünk a verekedö németek mellett, akiket végül két szirénázó, zöld-fehér csíkos, POLIZEI feliratú kocsi vitt el.

Természetesen nem erröl szól a Fastnacht. Vannak, akik egyszerüen kómába isszák magukat, és nem bántanak senkit. Csak állnak egy helyben a tömegben, mert úgysem dölnek el. Láttunk egy zöld parókás srácot, aki nagyjából fél óráig élvezte az életet ezen a módon, és még az sem zavarta az állva alvásban (meditálásban, kábszerélvezetben, kitudja), hogy bömböl a zene, és mindenki kommunikálni akar vele, hogy ne döljön el. De nem is dölt el.

Természetesen nem erröl szól a Fastnacht. Vagy legalábbis csak részben. OK: nagy részben. A nappali része mindenesetre nagyon családbarát, kellemes, könnyed szórakozást ígérö, látványos zenés mulatság. 8,5 kilométer karaván vonul fel, zenével, mint Rióban vagy bárhol. Kamionokon, különbözö farsangi jármüvökön, négykerekü hajókon, ördögszekereken, kínai sárkányon. A felvonulási kocsikról két kézzel dobálják a cukorkát és a csokit, úgyhogy ezeknél is óriási a tömeg. Állítólag a mainzi karneválon évente 500 ezren vesznek részt - ami nemcsak nemzetközi, hanem német viszonylatban (lásd Oktoberfest) sem gigantikus. Mindenki kimegy az utcára a négyszínü sálban és azt kiáltja: Helau!! und ein dreifacher Gruß: Helau!! Helaaaau!! Helaaaaauuuu!!!!!, egyszerüen jól érzik magukat az emberek a sok szörny és maskarás alak társaságában, akik - német létükre - nagyon közvetlenek, barátkozók. Egyik nap, méghozzá a nyakkendölevágós Weibernachton - így ismerkedtünk meg egy szamárral, aki mainzi lakosként megismertetett minket a helyi öreglányokkal, valamint az "Ich hab ne Zwiebel aufm Kopf, ich bin ein Döner" címü slágerrel. Táncoltunk egyet, örült neki, hogy magyarok vagyunk, végigtrappoltunk néhány rekesznyi sörösüveg szilánkján; és csak úgy spontán jól éreztük magunkat.

Ja igen, a szemetelés. A Rosenmontag estéjén akkora mocsok volt az utcákon, amekkorát csak egészen ritkán lát az ember (na persze, Mainzban minden évben). Ahova lépsz, szilánk, sörösüveg csonkok, féldecis üvegek. A mentö egyrészt ezért szirénázott szünet nélkül, másrészt a Komasaufen/Flatrate-Saufen miatt (mindkettö precíz német szakkifejezés az alkoholmérgezést megelözö folyamatra).

Tipikusan német, hogy a vedelés alatt a Schillerplatz egyik részét kordonnal lezárták, x idö alatt a jól megfizetett munkások kitakarították a szilánkokat, aztán visszaeresztették a népet törni-zúzni. Majd egy másik részt kerítettek el, ahol ugyanezt ismét megcsinálták. A mezögazdaságban ezt hívják vetésforgónak. Jó és praktikus, mert kevesebb ember lábát/cipöjét vágja szét a szilánk.

Természetesen nem erröl szól a Fastnacht. Ez egy igazán szelíd népünnepély, a képeken is látjuk, szépen felvonulnak az emberek, esetleg megisznak egy pohár bort, majd hazamennek. Közben szól a "trottyos zene", a Guggenmusik, aminek a sajátos, dob dominálta stílusát legegyszerübben úgy ismerhetitek meg a távolból, ha rákerestek a Rosenmontag és a Mainz kifejezésekre a Youtube-on. Ugyanitt találtunk egy rendörös-verekedéses videót is, de erröl 3 dimenzióban szerencsére lemaradtunk. Kétségtelen: vannak dolgok, amiket még a Johannes Gutenberg szobornak sem kell látnia.

Letámadtak a banyák

Vigyázz, jönnek a banyák, beletúrnak a nyakadba, és levágják a nyakkendödet!!! És ez nem vicc!!!

Megyek egymagam (=Andris) a Schillerplatzon, ahol a következö 3 dolog volt adott: óriási tömeg, dübörgö zene, mindenki vedel.

Ez az egész 11:11-kor kezdödött, ahogy kell, és egy színpadon ugrál a Ballermann, aki a tömeget buzdítja, de nem kell nagyon buzdítani, üvölt az magától is.

És ebben a pillanatban megindul felém egy beöltözött nö, beletúr a nyakamba, szó nélkül megnézi, hogy mi van a sálam alatt és bocsánatot kér. Ekkor leesik persze, hogy miért.

Mert nem volt nyakkendöm, de ha lett volna, akkor levágta volna. És ezek a beöltözött nök járják a tömeget, s ha valakit kiszúrnak (mint például a fenti képen látható), elkapják az illetöt a nyakkendöjénél fogva, de úgy, hogy az majdnem megfullad, és átvonszolják a tömegen (a képen ez a pillanat van megörökítve), majd a színpadon levágják neki. A nyakkendö csonkját a nö a ruhája bal oldalára tüzi, mint egy skalpot. Az a nö, aki engem támadt le, már vagy 4-5 skalpot begyüjtött, tehát nem babra megy a játék. A nyakkendöt nem térítik meg, állítólag ilyenkor egy puszival vigasztalják a megkárosítottat, de ezt a látottak - vagy nemlátottak alapján - nem tudom alátámasztani.

Ez a szokás egyébként az egész nyugat-német farsang-régióban elterjedt, és csak ezen a napon (Weiberfastnacht) lehet levágni a nyakkendöket. Egyébként ma már nagyjából felhagytak a munkával, és a tereken vedelik a sört/bort. Holnap is buli lesz, a hétvégén alapból, és hétfön pedig a legnagyobb felvonulás lesz.

Kamu volt a hamis zene

Komoly elvárásaink voltak a szombati Guggemusikkal kapcsolatban, amikor Mainzban végigvonulnak a Guggä-musig (Guggenmusig, Bläach-Gugga, stb.) zenekarok, de bizonyos szempontból csalódnunk kellett.

Az egyik prospektus vagy honlap vagy nemtudjukmármicsoda azt írta, hogy hamisan fognak játszani közismert számokat. Na ebböl az stimmelt, hogy számokat játszottak, nem volt mind közismert, és hamis a legkevésbé sem volt; teljesen profi, összeszokott zenekarok nyomták a karneváli zenét, hangosan, jól.

A Guggemusik annyit jelent, hogy a német nyelvterületröl mindenféle utcai zenekar beöltözik, és eljön ide Mainzba, hogy szórakoztassa a népséget. Meg mintha versenyeztek is volna egymással - erröl a részröl lemaradtunk, mert nem is maradtunk végig, közben hazamentünk ebédelni.

A szórakoztatás egyrészt hagyományosan farsangi, azaz: csúnya kosztümökben ráijesztünk a kisgyerekekre, hogy aztán kárpótlásul cukorkával kiengeszteljük öket, konfettit dobálunk a bámészkodók képébe, és vidámak vagyunk, idétlenkedve vonulunk az utcán, tudjátok, olyan busójárás hangulata van (ugye mindenki volt már az életében legalább egyszer??).

A másik része zenei. Minden együttes azt játszik, amit akar, rézfúvosoké és ütösöké a föszerep. Ének nincs, legfeljebb a közönség dalolászik, ha pár másodperc múlva felismerte a dallamot. Semmiféle müfaji korlátozás nincs, mennek itt klasszikus sramlik és német slágerek után a Toten Hosen, az Ärzte, a Gangsta's paradise, vagy a Titanic filmzenéje, kinek mihez van kedve.

Az Eiszeit-osok pl. jól játszottak, a punkok kicsit bénábbak voltak, de volt vagy 30 együttes, nem tudunk most korrekt átfogó képet alkotni az összes résztvevöröl. Viccesek voltak a salátafejü emberek és a boszorkányok is. Utóbbiak nem zenéltek, csak az embereket rémisztgették és azt üvöltötték, hogy Heelaau*.

Mindezt a belváros közepén, Mainz föterén (színház elött, Dom körül; - Mohácson is a város föterén van a fö attrakció), szombaton kell elképzelni, amikor piac is van.

Szép idö volt, semmi esö; napos, tavaszias, de elsösorban jókedvü. Szuvenírokat ilyenkor persze kötelezö árusítani (lufik, sálak, miegymás), mert nem szabad kihagyni ezt az alkalmat sem.

Esti program: be kell ülni egy belvárosi kocsmába, és ott végig lehet hallgatni az összes pályázót, mert néhány helyet (tizet?) végiglátogatnak. Hangsúlyoznánk a belvárosi szót, vagyis hogy drága, nem volt semmi. Ezt kihagytuk, nem akartuk ennyire szórni a pénzt... Guggemusik még egy alkalommal lesz, a február 4-i Rosenmontagszugon. Helau*

*ejtsd: héééélaoóóóóóóó - ez a farsangi üdvözlöszó Mainzban, mintha a helló-t nagyon idétlenül ejtenéd

Támadnak a bolondok, már lecserélték a zászlókat

Ismét megérkeztünk Mainzba, sétáltunk a városban is, ahol azonnal feltünt, hogy a megszokott piros-fehér kerekes zászlót lecserélték egy négyszínüre (piros-fehér-kék-citromsárga). Ez azt jelenti, hogy elfoglalták a városházát a bolondok, kidobálták mindenhonnan a hivatalos zászlót, és annak helyére pedig a karneválit tüzték.

Mint látjuk, megkezdödött a farsangi szezon, aminek elsö jeleként az összes bolt kirakatába kirakták a négyszínü farsangi zászlót és egyéb felségjelzéseket, és megkezdödött a a februári felvonulások elötti visszaszámlálás. A várost ellepik a különbözö bálok és farsangi rendezvények plakátjai, mindenütt buli van vagy lesz.

Mostanában sok rendezvény "óra 11-kor", nem pedig "kerek" órakor (délelött pedig 11:11-kor) kezdödik. A sok 11-es és a citromsárgával megbolondított (francia) trikolornak persze egyértelmü az üzenete: hülyék a franciák. A 11 (mint ELF) ugyanis az Egalité, Liberté, Fraternité jelmondat elötti hódolat jele, s állítólag ezért 11 tagú Mainz város hivatalos bolondgárdája. A farsang szervezöi ugyanis a gárdák, közülük soknak még a sapjákán is rajta van a 11-es szám. Tavaly november 11-én 11 óra 11-kor kezdödött meg az ötödik évszak, ami farsangig tart.

A városban már most is sok bál van, ezek közül kettöt emelnénk ki (anélkül, hogy elmennénk valamelyikre is), vagy pedig ajánlanánk ellenségeinknek. Az egyik a Kurvabál (hát igen, Arany János se fordíthatná máshogy a Hurenball kifejezést), ahol egészen egyszerüen be kell öltözni prostinak, míg a férfiak a hivatalos oldal képei alapján homokosnak és másegyebeknek öltöznek be - vagy eleve úgy néznek ki; és a végén jól leisszák magukat. Nem értjük, hogy miben tér el ez a buli az összes többitöl. Értjük azonban, hogy miért csökken apránként a német népesség.

A Lumpenball nem a lump emberek bálja, vagyis dehogynem, de a két szónak nincs közvetlen köze egymáshoz, mert a német szó rongyot jelent. Ennek értelmében rongyokba kell öltözni, és a plakátok alapján valami rablás lesz a bálon. Ezt se értjük. Van még földalatti bál, amit répával reklámoznak; és egyáltalán mindennek van bálja, mert nagyon sok bolondgárda van. Még a Rajnán is lesz bolondkoronázás a bolondok hajóján (néha szeretnénk mi is olyan bolondok lenni, akik hobbiból tartanak fent erre a célra egy hajót).

A városban szószékeket emelnek a bolondoknak, akik kedvükre szónokolhatnak azokon. Ezek politikai beszédek lesznek, és várhatóan bizonyos pártokat+politikusokat figuráznak ki. Ezt Kampagne-nak nevezik. Lesz zenekar is, amelyik hamisan fog játszani közismert dalokat, és közben végigvonulnak Mainz belvárosán és a kocsmákon, valamelyikbe majd mi is beülünk. Ez az úgynevezett Guggemusik, és jövö szombat lesz. A förendezvény, a Rosenmontagszug, vagyis a karneváli felvonulás a virágvasárnap utáni hétfön - február 4-én - lesz.

Nyilvánosan pucérkodtunk

Sajnáljuk, de mi Hajdúszoboszlón szocializálódtunk, így hát fürdőruhában veselkedtünk neki Mainz leghíresebb fürdőoázisának, a Taubertsbergbadnak, amiről még buszmegállót is elneveztek. Ettől függetlenül a ’textilfrei’ tényleg nem jelent mást, minthogy gatya le!, és nincs apelláta.

A Taubertsbergbad három részes. Mi mindegyikben voltunk, méghozzá féláron, ami 9,25 eurót jelent egész napra (volt régebbről egy 50%-os utalványunk). Ha egyesével veszed a napijegyet, akkor a Sporthalle a legolcsóbb (pontosan nem tudjuk, mennyi), ahol három medencében lehet úszni és toronyból is lehet ugrani. Érdektelen.

Ennél drágább a Thermalbad, ahol melegvizes medencék vannak (kinti+benti) jakuzzival és egy elég erős sodróárral. Fent az emeleten két csúszda van, mindkettő kivilágított black hole, a kettő közül az egyik meredek. A medencék magyar viszonylatban kicsik, jakuzzi inkább szokványos, a sodróár nem rossz, a csúszda nem rossz.

A legdrágább persze a Saunawelt napijegye, ami tíz különféle szaunát és a Thermalbadba szóló belépőt jelent. Ha átmész a termálból a szaunába, és nem látod a kiírást, miszerint textilfrei zónába léptél be és mégis textilben ülsz be a valahova, udvariasan emlékeztet a fürdőmester, hogy gatya le, és törölköző a láb alá. Ez történt velünk, és innentől Ádám- és Éva-kosztümben tapasztaltuk meg, mennyi mindenben különbözik a német szauna a magyartól.

Namármost szaunázni nem úgy kell, ahogy Szoboszlóban szokás (tudniillik, hogy Pityukám, öncsé’ rája még ötszáz litert); a német szaunában a vendég egy millilitert se önthet rá. Ezt a feladatot a szaunamester látja el, aki minden félórában a tíz helység valamelyikében különböző illatú „Aufgussokat” helyez el nagy tudományosan a fűtőtesten.

Minden új illat új levegőt igényel, ezért a srác (az egyetlen személy egyébként, akin ruha van) ilyenkor kinyitja az ajtót és az egyik törölközőjével friss levegőt hajt be a terembe, ezután pedig elkeveri a friss levegőt és becsukja az ajtót, amire kiteszi a belépni tilos táblát, merthogy most következik a nagy szeánsz. A szaunamester megint propellerezni kezd a törölközővel, és szétárad a félhomályban a 85 fok. Mi először a 85-ösben voltunk, ahol Gletscheraufguss nevű illatot csináltak, és ehhez kaptunk egy szem mentolos cukorkát is. Szóval miután a feje fölött meghajtotta a forró levegőt, törölközőt cserélt, és azzal minden vendég arca előtt egyesével kb. 20 centire lehúzta a pokol hevét, aminek nagyjából az a következménye, hogy teljesen szétolvad az agyad. Na ennél nagyobb hőséget még sose percipiáltunk. A szaunamester közben szabályos időközönként locsolgatja a tűzhelyet, és néha a feje fölött elkeveri a forró levegőt a másik, hosszabb törölközővel. A rövidebbel az arcod előtt csapja le a 85 fokot.

Végülis ez az, ami Szoboszlón nincs (vagy nem láttunk; aki tud róla, szóljon): a szaunamester, aki változatosabbá + érdekesebbé teszi az egészet. És a méretek is mások, Szoboszlón mi csak tyúkól méretű szobácskákban voltunk, a Taubertsbergbadban pedig akkorában is, mint egy rákosrendezői családi lakás, kétszer négy lépcsőfokos, ahol mondjuk ötvenen kényelmesen elférnek. Itt a fűtőtest háromszor kettő egymásba épített kandallóból áll, ezek közül a két középső embermagasságú.

A gőzfürdő is sokkal nagyobb, mint amekkorában eddig voltunk (a számunkra legnagyobb eddig a Baden bei Wien-i volt), a mainzi kétszer 3 lépcsőfokos, kör alapú, és rejtelmes fényeffektek pásztázzák végig a gőzt. A fénypászmák körülbelül percenként váltanak színt, a látótávolság kb. 2 méter; a hely átmérője olyan 6-7 méter lehet. Itt kipróbáltuk a Salz-peelinget és a Honig-Spezialt: előbbi egy gőzős sófürdőt jelent, az utóbbi pedig azt, hogy a szaunamester a markodba önt úgy két deci mézet, és azzal bekenheted a párodat (más esetben saját magad). A mézes kényeztetés után még néhány óráig mézillatú vagy még akkor is, ha lezuhanyoztál.

A fentebb mellékelt táblázatban láthatjátok a félóránkénti illatok menetrendjét, mi nyolcat próbáltunk ki este 11-ig (a szombati napot kell figyelni a képen, valamint az általunk bekeretezett illatokat). A maradék időben jakuzziztunk, illetve a tepidáriumban, sanáriumban meg kaldáriumban vagy hol, továbbá a ruheraumban voltunk. Amint a képen látszik, csak a 85, 90 és a 95 fokos szaunában és a gőzfürdőben voltak extra programok, másutt ezek nélkül kényszerültünk velneszelni.

A legviccesebb mégis az, amikor sötét van már, és a szabadtéren lévő két finn faházból, a 85, illetve a 95 fokos kiképzőhelyről támolyognak ki a 0 fokra az emberek: néhány kósza lámpa világít csak, és az áthevült testek körül egy gőz-burok van, ami fehéren világít. A kinti medencéről visszaverődik a fény, az udvar közepén pár apró lámpa, egyébként tökéletes sötét van.

Mindenünnen kultúra

Aggodalomra semmi ok, nem feledkeztünk meg sem becses Olvasóinkról, sem a bloghoz szükséges jelszóról, söt a Google Analytics révén újabbal is gazdagodtunk, és ennek köszönhetöen láttuk, hogy kétségbeesetten kattintgatták bizonyos budapesti internetezök a blogunkat, majd tovább is hajtottak, miután tapasztalniuk kellett a nem-frissülés szomorú tényét (a nem budapestiek, föleg a külföldiek kétségbeesés nélkül lapoztak tovább:-) )

Szóval, összefoglalóképpen kijelenthetjük, hogy a múlt hetünk szintén jól sikerült, teljesen kutturáltak lettünk, merhogy voltunk 1: moziban, 2: színházban, 3/1: kirándulni és 3/2: múzeumban is. Tételezve pedig:

A mozi nem igaz. Merthogy filmklubban voltunk, méghozzá ingyenesen, mert szimplán sóherek vagyunk és úgy akarunk kulturálódni (és vetítés közben ingyen ropogtatnivalót is osztogattak). A film az egyetemen volt, a Spanischer Filmkreisban, és az volt a címe, hogy Los lunes al sol (Montags in der Sonne - hálistennek németül feliratozták); nagyon tetszett mindkettönkek. Arról szól, hogyan teszik még jobban tönkre a spanyol munkanélküli hajóépítök a dokk kocsmájában az életüket, hogy nincs kiutuk és hogyan isszák magukat ezért gyorsan és hatásosan a sárga földig. Mindezt meglehetösen realisztikusan ábrázolja a rendezö (Fernando Aranoa), amiért mindenféle díjat kapott. Nagyon szomorú történet (sokan sírtak is a lányok közül), de ennek ellenére mégis végigvonul egy keserü humor vagy inkább derü a filmen. A föszereplö Javier Bardem volt, akit a kortárs spanyol mozi állócsillagaként ünnepelnek.

Színházban múlt pénteken voltunk, méghozzá a Staatstheater Mainzban (a szép napsütéses kép még októberben készült); szokásunkhoz híven kedvezményesen, mert a Dádénak köszönhetöen csak öt petákot kellett fizetünk a 8,5 helyett. A darab német volt, ezért a nácikról szólt, de biztosan többet mond Az ördög generálisa cím (Des Teufels General, szerzöje Karl Zuckmayer). Ha mégse, akkor mi elmondjuk: adott egy náci-diktatúra, egy világháború és egy föhös, Harras, aki történetesen zseniális repülögép-mérnök, csak éppen utálja a nácikat. Ennek ellenére mégis hozzájuk szegödik, mert jobban érdekli maga a mérnöki tudomány és a repülés, mint az, hogy kinek dolgozik. Például volt egy olyan mondata is a darabban, hogy ö Moszkva helyett inkább a Reichstagot bombázná le, neki mindegy ez az egész háború. Körülbelül ilyen hozzáállással tengeti a mérnökéletet a nácik szorító ölelésében (mert azért ök is tudják, hogy Harras más véleményen van, de szükségük van a tudására), egészen addig, amíg le nem zuhan egy repülögép. Botrány van, hogy szabotázs történt, de kiderült, hogy valaki elrontott valamit, ugyanakkor ezt Harras nem mondja tovább, felvállalja a felelösséget úgymond, és elrepül egy ahhoz hasonló géppel, amelyik meghibásodott. Mivel az is prototípus volt, és a szériahibát ott se javították még ki, a föhös meghal. A történet igaz, a föhöst Zuckmayer egy ismeröséröl mintázta. A színészek eléggé jók voltak, de nem rendkívüliek, 5-böl 4. A színház felszereltsége valami elképesztö, 5-böl 5 pont.

Szombaton elmentünk Frankfurtba (ingyen). Megnéztük a várost, és karácsonyi ajándékot is vettünk, szépet és jót. Lehet izgulni, kedves Olvasóink! Átmentünk a híres Frankfurter Weihnachtsmarkton is (nem itt vettük), amiröl az a véleményünk, hogy túl sok a turista, szemtelenül drága, továbbá a frankfurti is ugyanolyan, mint a mainzi, és éppen ezért nem túl izgalmas. A Majna partján szombatonként bolhapiac van, értékes és értéktelen dolgokat lehet kapni olcsón (nem itt vettük).

Zárójeles megjegyzés: Terveink szerint ezen a hétvégén is kirándulunk, ezúttal (ismét) Nürnbergbe, ahol a híres Weihnachtsmarkt mellett vagy helyett megnézzük a nürnbergi per apropóján összeállított nácimúzeumot, hamár egyszer Nácisztánban vagyunk. Nürnbergben utoljára 2004-ben voltunk a Sanyiékkal, de akkor nem néztük meg a nácikat. Zárójel bezárva.

Másodszorra jártunk Frankfurtban, de továbbra sem tetszik a város: ordenáré felhökarcolók éktelenkednek a városközpontban, beárnyékolnak mindent, beton, acél, üvegtömegek, mindez nagyon emberidegen, pocsadék és böszme. A legnagyobb felhökarcoló 259 méteres (antennával együtt 300). Budapesten most 70 méteres limit van, és ez így nagyon is jól van, egyszerüen undorítóak ezek a frankfurti betondöbbenetek. Csúnya és rossz: még Sir Norman Foster se tudja megcsinálni úgy, hogy az tessen minékünk. Csúnya fotó mellékelve fönt.

A Städel Museum ha jól tudjuk, a legnagyobb képtár Frankfurtban. A diák belépö magyar viszonylatban baromi drága, 8 ojró, dehát egyszer élünk (És kétszer vagyunk diákok, hehe). A múzeum tipikusan német: szép, átfogó, és hihetetlenül értékes képek vannak a gyüjteményben. Amikor mi voltunk, két külön kiállítás is volt: egy Dürer-grafika összes, és Cranach-életmü; és ezenkívül megnézhettük az állandó kiállítást is.

A Dürer lenyügözö volt, legalábbis annak indult. A tárlaton a legszebb, legkiforrottabb metszeteket láttuk, és tényleg nagyon el voltunk ragadtatva, csakhogy a kiállításon tényleg csak a legjobb Dürereket, az igazi mesterremekeket, a bravúrdarabokat állították ki, a " szimplán jókat" nem, illetve kölcsönadták szegényebb múzeumoknak - nem tudjuk. Mindenesetre ott volt a falon az Apokalipszis-sorozat, amit Budapestre csak ritkán hoznak, ott volt a Bünbeesés-sorozat, a Mária élete-sorozat, meg a Keresztút-sorozat, illetve olyan klasszikus remekmüvek, mint a Melancholia vagy a Rinocérosz. És még sok más híres kép.

A Cranach der Ältere szintén nagyon tetszett, és ez ráadásul kétszintes kiállítás volt, szemben a Dürerrel, amit egy nagy, több részre osztott teremben néztünk meg. Szépek a fátyolos Vénusz-ábrázolásai, viccesek a kritikus képei is (egyenlötlen párok: vén néni vastag tarisznyával és egy fiatal fiúval; illetve megöszült, kikövéredett öregúr hetyke tinivel). A saját magától festett vallásos képei is szépek, viszont a megrendelésre készültek nagyon kellemetlenek: odafestette valamelyik város korabeli polgármesterét a Keresztfa tövébe, ahogy éppen bánja a büneit, stb. Egyszerüen üvölt a képröl a "fizetett hirdetés" jelleg. - Az állandó kiállítás ugyancsak tetszett, mindkettönknek lett úgynevezett "kedvenc képe": Andris kedvence egy Degas, Musiciens à l´orchestre; Ágié egy 17. századi hollandus, Pieter Janssens Elinga, töle egy szobaenteriör - viszont az ö festménye nincs feltöltve a Städel Museum honlapjára, azt nem tudjuk megmutatni. De a Degas-t se adják vissza a bitek, nem is magyarázzuk.

Für Bali über Mainz :-)

Ági e io qui a Magonza (Mainz o Mayence francese) ci troviamo bene, è una bella città. Abitamo in un bilocale vicino al centro e al fiume Meno (Main), ma lontano dall´università. Studiamo tutti i giorni, ma se siamo troppo stanchi andiamo a fare une passeggiata al centro o a fare lo shopping.

Ci sono molti locali a Magonza: enoteche, ristoranti, bar, pub, pizzerie e birrerie. Di solito mangia alla mensa dell´università, qui è difficile trovare un posto dove per sedersi. La mensa dell´università è non cara e c´è la Mensaria, qui si possono mangiare degli spuntini cinesi. Dei vini migliori qualita sono all´enoteca Villa Vinum in via Große Bleiche. Il ristorante migliere è „Buchholz” (una stelle Michelin), ma questo é caro.

A Jóhegyi Bolti Libahús múzeuma

Megnéztük végre a hétvégén Mainz talán leghíresebb múzeumát, ami természetesen óriási, „németes“ (a sztereotipiák most igazak), és abszolút átfogó. A diák belépöjegy 3 peták, szóval nem is sok.

A Johannes Gutenberg Museum a kézzel írt könyvekkel kezdödik, aztán lassan áttér a nem mozgatható betüs európai nyomtatványokra. Olyan érdekességeket is láthatunk, mint pl. egy félkész könyvoldalt, amelyet még nem füztek be és nem is színeztek ki: merthogy az iniciálék helyét üresen hagyták, és utólag, kézzel festették ki a kívánt színü festékkel. Volt olyan poliglott könyv is, amelynek egyik hasábjában héber, másikban arab, harmadikban latin, negyedikben meg német szöveg volt – ami akkoriban nagy technikai bravúrnak számított.

Aztán jött ez a Gutenberg, akit voltaképpen Henne Gensfleischnak (Tyúk Libahúsnak) hívtak, és saját maga, ügyesen feltalálta a mozgó betüs nyomtatást – miután a koreaiak, japánok és kínaiak is. Gutenberg óriási kölcsönöket vett fel, amelyeket késöbb nem tudott visszafizetni, viszont a találmányát mindenki használta. Egyébként a mozgó betüs nyomtatás „mindössze” egy olyan technikai újítás volt, ami nagyonis kézenfekvö volt, csak Gutenberg elött nem terjedt el – Európában. A Távol-Keleten már több évszázada használták, és könyvtárakat töltöttek meg a nyomtatott írásokkal. Szerencsétlen Gutenberg pedig – globalizáció és a megfelelö ipari kémek hiányában – szegényen halt meg.

Akkoriban drágább volt egy nyomtatott könyv, mint egy kézzel írott. Az is érdekes, hogy sokáig nem is tudták, hogy pontosan ki, mikor és hol nyomtatott elöször az új technikával. Eleinte kizárólag megrendelésre, minimális darabszámra dolgoztak a nyomdák. Gutenberg összesen 180 bibliát nyomtatott, ebböl 49 van meg. Az abszolút elsöség dicsösége persze nem az övé.

A kiállítás kitér erre is, mármint nem az ipari kémek hiányára, hanem a koreai, japán és kínai mozgó betüs nyomtatásra, ami már a 10. Században is ismert volt egyes helyeken. Persze ott sem terjedt el annyira, hogy mindenki azt használta volna, elsösorban a szent könyveket terjesztették ezzel a módszerrel, ami a leghatékonyabb társadalomszervezésnek bizonyult. A második (vagy harmadik?) emeleten összegyüjtöttek egy csomó távol-keleti dokumentumot, ami szintén érdekes, és nemzetközi kontextusba emeli az egészet.

Másképp fogalmazva: véletlen sem Gutenberg-soviniszta a kiállítás, és a tág látókörbe még az is belefér, hogy egy kicsit elagyabugyálják a Gutenberg-mítoszt. Ugyanis senki sem tudja, hogy hogyan nézett ki ez a bizonyos Henne Gensfleisch, az elsö kép csak halála után 100 évvel készült „róla”. Továbbá a Gutenberg-bibliákon nincs semmiféle „logó”: aláírás, mesterjegy, vagy bármi, ami alapján az ösbibliákat azonosítani lehetne: végül is akkoriban, az 1450-es években egyedül ö készített ilyen technikával könyvet Európában (és azt gondolta, hogy ez elég is).

Ennek ellenére a nevéhez füzödö, 1452 és 1454 között Mainzban nyomtatott bibliákat ma nagyon szigorúan számon tartják: nem véletlen, hiszen több millió eurót/dollárt érnek. Természetesen a világ legdrágább bibliáját is Gutenberg nyomtatta, ez 1987 óta tartja a rekordot 5,4 millió dollárral.

És hogy hogyan lett a "Libahús"-ból "Jóhegy"? A Gensfleisch család jó kereskedöként mindig megvásárolt egy-egy házat, az akkori szokás szerint pedig a ház tulajdonosai felvették a ház vagy birtok nevét is, így lett Gensfleischékból eleinte "Gensfleisch zur Laden" (bolti libahús), majd "Gensfleisch zur Laden zum Gutenberg" (jóhegyi bolti libahús).

Falra mászunk. Vagy mégsem?

Elhatároztuk, hogy beiratkozunk az egyetemen a falmászásra, amire az elsö órán lehetett jelentkezni. Ez tegnap volt, és 18.30-kor kezdödött, s ehhez böven elég, ha a 18:06-os busszal elindulunk otthonról (kb. 8 perc a menetideje).

De a busz nem jött. Nem, nem késett, hanem egyáltalán nem jött, egyszerüen kimaradt egy járat, és csak a "következövel", a 18:26-ossal tudtunk elmenni, ami szintén késett egy kicsit, így háromnegyed után értünk oda. Persze úgy is felfoghatjuk, hogy laza fél órát késett a 06-os.

Mivel az egyetemen az érdekes és ingyenes sportok nagyon népszerüek, óriási tömeg volt itt is, körülbelül háromszoros lehetett a túljelentkezés. Mire mi odaértünk, az emberek tömött sorokban távoztak a helyszínröl, mert már megtörtént a sorsolás (az ottlévök közül random kiválasztották, hogy ki vehet részt a falmászáson), amin mi ugyebár részt sem vehettünk a busz miatt.

Ennyit a német pontosságról.

A falmászás viszont biztos nagyon jó: van egy viszonylag nagyobb terem, ahol még a plafonon is vannak kapaszkodók. Majd legközelebb a délelötti busszal megyünk ki:)

Az egyetemen más sportok is vannak, van például sárkányrepülés, vitorlázás, síelés, búvárkodás (ezek részben külföldön zajlanak) meg kötéltánc, vízalatti, illetve tolókocsis (!) rugby, amihez biztosítanak tolókocsit is. A technikai sportok már pénzbe kerülnek, a sárkányrepülés kifejezetten drága. Aki golfozni szeretne, az inkább Wiesbadenbe iratkozzon be.

Könyvek, a labirintus és a logika (hommage à Calvino)

Keresek egy könyvet. Az itteni könyvtár több részből áll, van a központi könyvtár, ezen felül minden tanszéknek, részlegnek külön kis könyvtára is van. A központi könyvtár nyitvatartása "megfelelő", azaz szinte bármikor be lehet oda menni, sőt, internetezni, nyomtatni, fénymásolni is lehet a helyszínen. Természetesen a bel- és külföldi könyvtárközi kölcsönzést is ismerik, kisebb-nagyobb összeg fejében bármilyen könyvhöz hozzá lehet férni. A tanszéki könyvtárak szanaszét vannak a campuson, külön kis füzetkében fel van tüntetve mindegyik, és ha kéznél van egy kis térkép a campusról, akkor probléma nélkül megtalálható bármelyikük, valamelyik félemeleten lévő sötét folyosó kis zugában. (A térképen az épületek vannak feltüntetve, az egyes emeletek, termek és bejáratok nem.) Csakhogy van egy kis probléma a labirintus sikeres megoldása után: a nyitvatartás meg a kölcsönzés. A kis füzetkében felhívják a figyelmedet arra, hogy vigyázz, mert mindegyik tanszéki könyvtár nyitvatartása más és más. Kölcsönözni pedig nem lehet, kivéve, ha valami oknál fogva privilégiumot kapsz (tanítasz az egyetemen, vagy az adott tanszéknek a hallgatója vagy és épp hétvége van). Egyébként külön könyvtárjegy jár a központi és a tanszéki könyvtárakhoz, de utóbbihoz csak akkor jutsz hozzá, ha a megfelelő szakra vagy beiratkozva. (Nekem a német szakos könyvtárhoz van jegyem.) Ezek az előzmények.

Egy bizonyos nyelvészeti könyvet keresek, tematikája általános, nyelve angol, kiadása alapján pedig "alapkönyv" lehet, bár ez utóbbi nem biztos. Online-keresés: a könyv két nemkölcsönözhető példányban található meg az egyetemen, mindkett kis helyi könyvtárban. Lássuk csak... az els: az Általános és összehasonlító nyelvészet könyvtárában, a második: a Történelem- és kultúratudományoknál, ezen belül az Etnológiai és Afrika-tanulmányok könyvtárában. Bevallom, némi köze lehet a könyvnek a néprajzhoz is, hisz a nyelvészek általában az emberi beszéddel foglalkoznak, az emberek pedig népcsoportokban szoktak élni.
Egyik kis könyvtárhoz sincs jegyem, de talán majd kiadják fénymásolásra a könyvet, hiszen a szabályzat szerint olyan könyvet nem szabad más egyetemekről, könyvtárakról kérni, amelyik a helyszínen is megtalálható.


Próbálkozzunk az első helyszínnel, hisz az logikusabban hangzik: megvan az épület, a félemelet, a folyosó, a terem, de az ajtó zárva. Az általános nyelvészeti könyvtár, ami egyben az angol szakosok könyvtára is, hetente kétszer tart nyitva, elöfordul, hogy csak egy órát. De ez nem az a nap, meg nem is az az óra. Másnap. A könyvtár nyitva, ruhatár nincs, a kis könyvtár kong, de van egy könyvtáros. Elmondom, hogy mit szeretnék, persze, keressem csak meg a könyvet a polcon, és vihetem is fénymásolni. Számítógépes katalógusuk nincs, úgyhogy a hagyományos kartotékában gyorsan meg is találom a könyvet. Két sorszám is van hozzá, de egyik alatt se találom. A könyvtáros segít, együtt se találjuk, és a kölcsönzött könyvek között sincsen. Hát akkor menjek fel a 3. emeletre a jobboldali folyosó végére, Professor B-hez, aki épp az irodájában tartózkodik, hátha nála van. Gyorsan meg is találom a szobáját, ajtaján - általános nyelvész lévén - mindenféle nyelven mindenféle bölcsesség, németül, spanyolul, szanszkritül, meg amit nem tudtam megfejetni. (Itt jön be Calvino a képbe, bár csak halványan.) A faliújságon a tajváni, a tagalog meg mittudoménmilyen nyelv tipológiájával foglalkozó szemináriumokra invitálnak. Kopogok, belépek, elmondom, mit szeretnék. A keresett könyv nincs Prof. B-nél, de volt már a kezében, ismeri. Lehet, hogy a kolléganőjénél, Prof. A-nál lesz. Várok, míg Prof. B., akit mellesleg méternyi magas könyvstószok vesznek körül, kimegy Prof A. irodájába. Sajnos ott sincs meg a könyv, nem tud segíteni. Szóval egy könyvtári könyv eltünt, valahol felszívódott.

Sebaj, van egy másik könyvtár, nézzük az etnológusokat.
De előtte még gyorsan kihaszálom az alkalmat, és a központi könyvtár egyik gépén a nyelvtörténeti szakszemináriumhoz szükséges szakirodalmat megkeresem. Meg is találom a katalógusban, négyből három megvan a német tanszéken, egyikük akár a helyszínen (a központi könyvtárban) is kikölcsönözhető, a negyedik pedig szintén az afrikológusoknál van. Ez aztán a véletlen! Legalább nem csak egy könyvért megyek át a másik épületbe.

Elötte viszont egy könyv a központi könyvtárból: téma szerint van elrendezve a csomó szakkönyv, de a keresett könyvet se a nyelvészet, se a germanisztika alatt nem találom. Gyanús is, mert csak száma van, betüje nincs. Végül megtalálom azt a raktárhelyiséget, ahol a tankönyveket és egyéb könyveket tárolják. Tankönyvek között persze nincs, de a szám alapján megtalálom a második emeleten. A nyelvészeti könyv a kvantumfizika és a molekuláris biológia gazdasági hatásait boncoló szakkönyvek között található. Érdekes.

Keresem a logikát... nem, inkább keresem a legelső könyvet az etnológusoknál. Kis keresés után megtalálom a megfelelő bejáratot az épületbe. De mi van, ha több könyvtár is van itt? A termet ezúttal nem jegyeztem meg... húha... Balra egy könyvtár, Etnológia és afrikatudományok. Zárva, de két óra múlva kinyitnak. Sebaj, sétáljunk el jobbra. Szerencsére van ott még egy könyvtár (még csak a földszinten járok), az nyitva van. Szintén etnológia és afrikatudományok könyvtára. Most aztán teljesen elbizonytalanodtam. Belépek, félve megkérdezem a könyvtárost, hogy vajon jó helyen járok-e, ha ezt és ezt a könyvet keresem. A sorszáma alapján megerősít, hogy igen, ez a könyv itt lesz a pincében, a folyosón hátul. Fénymásolni is kivihetem, ha kimegyek a földszinti folyosón jobbra, akkor van ott egy fénymásoló, amit használhatok. Lemegyek a csigalépcsőn a pincébe, mindenhol különféle afrikai népekkel foglalkozó könyvek. De a folyosó végén van egy irodalmi és egy nyelvészeti szekció is. Elárulom, nem csak az afrikai népek nyelvével foglalkozó könyvek találhatóak itt. A keresett könyv persze hiányzik a polcról. Felmegyek, érdeklődök. Valóban, ki van adva a könyv, de épp ma fogják visszahozni. Visszakérdezek: meddig van ma nyitva a könyvtár, mert akkor késöbb visszajönnék. Délután kettőig. A könyvtáros kicsit bizonytalan, nem értem, miért. Aztán elmagyarázza: tulajdonképpen tovább szoktak nyitvatartani, és ha az illető, akinél a keresett könyv van, kettő után érkezik, akkor nem fogom ma megkapni a könyvet fénymásolásra. Viszont holnap reggeltől délutánig nyitva lesznek (nem úgy, mint az általános nyelvészek és angol szakosok könyvtára). Még egy könyvet keresek, azt a bizonyosat a nyelvtörténeti szemináriumhoz, gyorsan meg is találom, szinte ugyanott, ahol a másikat nem. Hogy mi köze ennek a nyelvészeti könyvnek az afrikatudományokhoz, azon még töröm a fejemet, de elöbb gyorsan kimásolom belőle a szükséges cikket.

Holnap meg talán megkapom azt a könyvet, amit már jó ideje keresek.
Lehet, hogy inkább nem keresem a logikát, csak járom a labirintusokat és követem az utasításokat. Talán egyszerűbb.

Optikai és EG-Länder

Gondolom a holland optikai paradicsomot mindenki ismeri már, aki kinézetre vásárol zöldséget az Aldiban. Aki nem ismerné: ez egy piros gömb, kásás, zákányos, szagtalan, és íze sincs, továbbá - ezeket leszámítva - kívülről olyan, mint a balatonszemesi kertünkben termő paradicsom, csak itt pénzbe kerül. Eddig azt hittük, hogy ez űberelhetetlen.

Ám az Aldi más érdekességgel is szolgál. Vettünk mézet. Erre származási országként az volt írva, hogy EG-Länder és nicht-EG-Länder. És ekkor beindul a filozófia: miért nem azt írták már rá, hogy származási hely a világ minden országa, vagy pedig téglagyár és nem-téglagyár, vagy pedig Kína és nem-Kína. Végülis a kötelezettségüknek eleget tettek a forgalmazók: feltüntették a származási országokat. Az ízéről ne beszéljünk. Mindenesetre a Timiék voltak olyan kedvesek és hoztak magyarországi kistermelői bio-akácmézet, úgyhogy egy fél rossz szavunk se lehet.

Életben vagyunk

Mögérkeztünk, kicsomagoltuk a hamubasült pogácsát, és elköltöttük annak rendje-módja szerint a maradékokat is. Még ismerkedünk a német billentyüzeten használandó bill.kombinációkkal, ezért a hosszú ü-ket és ö-ket egyelöre hanyagoljuk.

Ez itt a Dom zu Mainz, ettöl kb. 1 km-re lakunk Richtung West, neben der Kaiserstraße. A Landtag és a kormánynegyed is mellettünk van (Mainz ugyebár Rheinland-Pfalz fövárosa), ha egy kicsit tovább megyünk, ott a City is, inkluzíve shopping area. A parttól 2 (1?) percre lakunk.

Nincs annyi török, mint Törökországban, érthetö okokból, és ugyanez mondható el az oroszokról, indiaiakról, afgánokról, lengyelekröl, és a föld minden népéröl. Szóval abszolút multikulti.

Voltak vendégeink is, reméljük, jól éreztétek magatokat :) és a továbbiakban is szívesen látunk bárkit.