A belsö udvar után megnéztük a régi városfalakat, illetve azok rekonstrukcióját. Régen a vár körül folyt egy patak/folyócska, és azt hitték, hogy amiatt terjed a pestis, ezért befalazták és betemették, és most a föld alatt folyik. Ahol van egy kis víz a várfalak mellett, oda kötelezö jelleggel dobálják a turisták az aprópénzt, mintha fegyvert szorítanának a tarkójukhoz. A kijárat egy nagyon hosszú kávézón át vezet, ahol a szokásos ír szuvenír mellett Waterford kristályokat is kötelezö vásárolni, különben baj lesz.
A dublini öslakók egyébként megdöbbentöen kedvesek. Elmentünk még a St. Stephens Greenre is. Amikor itt sétáltunk, a Moirák szoborhoz (The Fates, avagy: moirák, párkák, stb., fotó, egyébként semennyire sem számít helyi látványoságnak) érve odajött hozzánk egy néni, és elmondta, hogy melyik mit csinál a sors fonalával: egyik szövi, másik gombolyítja, harmadik elvágja az ember élete végén. Miután ezt közölte, szép napot kívánt, és elment. Emberek! Elképzelhetö ez a jelenet Budapesten?, hogy megállítasz a Ferenciek terén két totál turista kinézetü, támolygó fiatalt, és pusztán az információközlés élvezetéért elmondod, hogy a tér erröl a templomról kapta a nevét, és hogy a szerzetesrend neve a világnyelveken így és így van? Nem. És az írek részéröl ez szokásos.


