Végtelen idő a mainzi ferde toronyban

Rájöttünk, hogy a mai világban nemcsak hogy illik nagy cégeknek a kultúrába is invesztálni, hanem ez már-már kötelező. Itt Mainzban a közműveknek sikerült elég sok pénzt felhalmozniuk, hogy a tőlünk nem messze lévő kikötőben (Zollhafen) felhúzzanak egy teljesen új, zöld színű üvegtornyot. És hogy ne legyen túl könnyű dolguk a kivitelezöknek se, megdöntötték pont 7 fokkal a zöld csodát, mégpedig úgy, hogy a lift is ferdén menjen benne föl-le. A torony mellett a régi stílusú hagyományos kikötő-épületek láthatók, meg persze van ott mindeféle konténer is a folyó mellett, mindenesetre nem lehet eltéveszteni.

Nem vagyunk építészek, de amikor szombaton, a megnyitó napján beléptünk a vadiúj zöldségbe, néha fura érzésünk támadt, amikor a lépcsőházban közlekedtünk. Néha több helyünk volt, mint a megszokott merőleges falaknál, néha pedig kevesebb. Elvarázsolt kastélyunkat fogjuk így felépíteni, hogy megzavarjuk a gonosz tündéreket. A liftben annyire nem volt érezhető a "7 fok", mert a "fent" és "lent" ugyanúgy működött, mint bármely másik épületben, de technikailag biztos okozott némi fejtörést, hogy nem csak le és fel hatnak a liftre mindféle húzóerők, hanem oldalról is jön a nyomás.

Úgy tünt, mintha ebben az épületben megállt volna az idő - de nem is, inkább épp ellenkezőleg: mintha végtelenségig kitágították volna itt az időt. A fiatal művészek meg a végtelen idejüket végtelen abszurd feladatokkal töltik ki, a kiállított műtárgyak csak lenyomatok, végtelennek tűnő folyamatoknak az esetleges maradványai.


Mielőtt bárki azt hinné, hogy minket is elvarázsoltak a ferde toronyban, fejre állítottak és alapos agymosáson mentünk keresztül, miután steril fehér szobákba eresztettek minket, kifejtjük, hogy milyen érdekességeket láttunk.

Volt olyan ifjú titán, aki úgy vélte, hogy felveszi a küzdelmet a Moirákkal - név szerint Klothóval, Lachesisszel és Atroposszal - és fogott egy 1000 méter hosszú selyemfonalat. Igaz, nem saját kezűleg szőtte azt, de aprólékos műgonddal csomót csomó hátára helyezett, míg ott nem sorakoztak szabályszerűen egymás mögött a kiscsomók. Művészünket fáradhatatlan kitartás, küzedelemvágy és kíváncsiság hajtotta, és meg nem állt, míg nem tudott több csomót kötni a fonalra. Voilà - és kész a műalkotás: egy óriási nagy giga-csomó! Négy évig tartott mindez, a különleges csomó-eseményeket meg természetesen naplóban kell rögzíteni.

De első művészünk nem volt egyedi eset. Következő barátunkat megihlette a mainzi karnevál, és konzervatív-kreatív módon úgy döntött, hogy fittyet hány a gépesített világnak, kézzel vágja ki a konfettit a fehér A4-es papírból. De nem akárhogy! Teljesen egyforma méretűre; és a majdnem tökéletes kis köröcskéket már-már gépiesen precízen, egymástól egyforma távolságban úgy vágta ki, hogy a megmaradt papírt teljesen homogén lyukacsmező borítson. Ha Roy Lichtenstein még élne, biztosan örömmel használná fel ezeket a lyukkártyákat sablonként! Konfettiművészünknek csak a megmaradt papírjait lehetett megtekinteni, hiszen mitől művész a művész, ha nem performanszkodik egyet-kettőt. Az első konfetti-eresztését sikeresen csempészte a németorzági foci vébé hivatalosan jóváhagyott konfettija közé, a másodikat meg az idei Rosenmontagszugon szórta szét Mainzban - talán ránk is?
És ha már ennyit üldögél otthon valaki, konfetti-vagdosással töltve az idejét, akkor nem csoda, ha egyszer útnak indul. De hogyan indul el kedves kis konfetti-művészünk? Természetesen mindent alaposan végiggondol, precízen eltervez és lemér. Mainzról illik azt tudni, hogy pontosan az 50. északi szélességi fokon helyezkedik, úgyhogy nem lepődtünk meg, amikor ifjú művészünk elindult az adott szélességi fokon nyugat illetve kelet felé. Hát, nem mindig sikerült pontosan betartania az útvonalat, de eljutott nyugaton a tengerig, keleten meg Csehország határáig. A következő túra észak-dél irányban ment, az eddigi tapasztalatokból tanulva, tengertől tengerig tartott, és eléggé pontosan egy adott hosszúsági fok mentén haladt. Kiállítva persze csak a térkép volt...

A végtelen időről a végtelen tévésorozatok is eszünkbe juthattak, mint például a híres "Lindenstrasse". Volt szerencsénk megnézni az eddigi ezeregyszázhatvanvalahány részből összeállított húszperces egyveleget, és jelentjük: igenis, van értelme az életnek, ugyanolyan okosak vagyunk, mint azelőtt, és de jó, hogy nincs tévénk! Ez aztán a művészet!

Néha véges az időnk, ilyenkor fényképen rögzítjük ugyanazt a témát, bizonyos idő elteltével. Témánk lehet sokféle, például sajátosan németes, amikor a volt NDK-ban élő emberek a rendszerváltás előtt és után ugyanabban a szobában, ugyanabban a felállásban megtekinthetők, tíz-tizenöt év elteltével, vagy pedig egyszerű és emberi, mint amikor a híressé vált Brown nővéreket tekinthetjük meg évről évre, 1975 óta napjainkig.

Egyes művészek szeretnek főzni, és annyi idejük van, hogy elejétől végéig végigsütnek-főznek egy klasszikus német szakácskönyvet, lefotózzák mind a 350 ételt és az eredeti képek fölé ragasztják a saját alkotásaikat. Ez az időtöltés csupán két évbe kerül, produktív, mert ha jól sikerül egyik vagy másik étel, akkor meg is lehet azt enni, úgyhogy az előbbi művészek mellett nem is nagyon értettük, hogy mi a keresnivalója. Hol van itt az értelmetlen küzdelem? A végtelen monotonitás? Az identitás nélküli számszerűség? A nagy nihil? Ilyet mi is tudunk és szoktunk néha!!! Csak nem nevezzük művészetnek. Vagy már senki sem főz ezen a világon? Senki sem küzd már meg a szakácskönyvvel? O tempora, o mores - ó moirák!

Akinek sikerült felkeltenünk az érdeklődését, az itt bekukucskálhat a műalkotásokba. Pénzt a belépőre nem feltétlenül érdemes szánni. Aki meg kreatív, az csinál magának műalkotást, vagy javasolhat nekünk ilyesmiket, az élet tele van fraktálokkal, üres papírokkal, használatlan könyvvel. Én (Ági) a doktorimat tartom egyelőre megmászandó hegynek, végtelenített programnak, kötögetem a csomókat, vagy épp színes papírokból darukat hajtogatok, nem is tudom. Ki tudja, egyszer talán majd nagy művész válik belőlem.

Tudjuk a jövőt

Voltunk a frankfurti Ambiente kiállításon. Itt főleg a legjobb porcelánmárkáknál (Herend, KPM, Meissen, Royal Copenhagen és társai), a Robbe&Berking ezüstmanufaktúránál meg efféléknél tobzódtunk, de egy időre átmentünk a "kispolgári" design csarnokokba is.

Hoztunk 1 milliárd tonna prospektust, amit nyilván könyörtelenül fogunk szelektálni, de amíg még Mainzban vagyunk, designbolond vendégeink nyugodtan kukázhatnak a megsemmisítés előtt. Tényleg nagyon sok jó lakberendezési ötletet láttunk a csarnokokban, vicces bútorok, késtartók, ajtótámasztók, etc. minden mennyiségben voltak. Volt egy csarnok, ahol a japán újdonságokat néztük meg, mert Japán amolyan vendégország szerepben állított ki, igaz, túlságosan sok helyet nem kaptak. Mindenesetre - Tibire, Katira gondolva - megnéztük, itt mik vannak; és meghivattuk magunkat egy valódi japán teára is:)


A japán szekcióból a Furoshikit emelnénk ki. Ezt még Európában rajtunk kívül csak az Ambiente látogatói + a japánok ismerik; és meggyőződésünk, hogy néhány év múlva olyan ismert lesz a kontinensen, mint mondjuk a szusi, és hamisítani is fogják. A jövendölés alapja pedig az, hogy:

Elhoztuk a Furoshiki szórólapot a kiállításról, és megmutattuk a japán lánynak, aki nagyon örült, hogy itt viszontlátja a kedves kis vállkendőjét, és mondta, hogy neki is van itt Mainzban. Ez a ruhadarab pontosabban nem is vállkendő, hanem egy univerzális ruha, amit mindenre lehet használni attól függően, hogy hogyan hajtogatod (origamizod, hehe). Lehet válltáska, sál, sapka, deréköv, táska, csomagolóanyag, "kifordított bundakesztyű, papucs orrán pamutbojt" (a nagyítható képeken ezt jobban elmagyarázzák). Csak tudni kell hajtogatni. A japán lány azt mondta, hogy néhány éve (évtizede) még Japánban sem volt ismert, illetve csak az idősebb nénik hordták, de most már minden tizenéves és divatkövető lány ezt hordja. Ezután tovább terjedt; az pedig, hogy a frankfurti Ambiente kiállításon bemutatták, csak azt jelentheti, hogy itt is el fog terjedni.

Boot 2008, Düsseldorf

Neeee, das ist die Huuuuuupeeee!! (Ich bin gerade auf dem Flybridge einer 3,1 Millionen Euro teuren Sunseeker Manhattan 70 in Düsseldorf auf der Messe "Boot 2008").

Voltunk a Booton, de nem vettünk semmit.

Düsseldorfot csak este néztük meg úgy futólag: rendben volt. Biztos visszamegyünk még valamikor, mert nagyon eleven és szép város, bár egy kissé idegesítö, hogy a belvárosban ugyanazok a boltok vannak, mint Németországban mindenütt. Viszont nagyon sok kocsma és étterem van (mi egy jó olasz pizzázóban voltunk), és úgy néz ki, rengeteg látnivaló van a városban, amit csak úgy néhány nap alatt úgysem lehet megnézni.

Mindenünnen kultúra

Aggodalomra semmi ok, nem feledkeztünk meg sem becses Olvasóinkról, sem a bloghoz szükséges jelszóról, söt a Google Analytics révén újabbal is gazdagodtunk, és ennek köszönhetöen láttuk, hogy kétségbeesetten kattintgatták bizonyos budapesti internetezök a blogunkat, majd tovább is hajtottak, miután tapasztalniuk kellett a nem-frissülés szomorú tényét (a nem budapestiek, föleg a külföldiek kétségbeesés nélkül lapoztak tovább:-) )

Szóval, összefoglalóképpen kijelenthetjük, hogy a múlt hetünk szintén jól sikerült, teljesen kutturáltak lettünk, merhogy voltunk 1: moziban, 2: színházban, 3/1: kirándulni és 3/2: múzeumban is. Tételezve pedig:

A mozi nem igaz. Merthogy filmklubban voltunk, méghozzá ingyenesen, mert szimplán sóherek vagyunk és úgy akarunk kulturálódni (és vetítés közben ingyen ropogtatnivalót is osztogattak). A film az egyetemen volt, a Spanischer Filmkreisban, és az volt a címe, hogy Los lunes al sol (Montags in der Sonne - hálistennek németül feliratozták); nagyon tetszett mindkettönkek. Arról szól, hogyan teszik még jobban tönkre a spanyol munkanélküli hajóépítök a dokk kocsmájában az életüket, hogy nincs kiutuk és hogyan isszák magukat ezért gyorsan és hatásosan a sárga földig. Mindezt meglehetösen realisztikusan ábrázolja a rendezö (Fernando Aranoa), amiért mindenféle díjat kapott. Nagyon szomorú történet (sokan sírtak is a lányok közül), de ennek ellenére mégis végigvonul egy keserü humor vagy inkább derü a filmen. A föszereplö Javier Bardem volt, akit a kortárs spanyol mozi állócsillagaként ünnepelnek.

Színházban múlt pénteken voltunk, méghozzá a Staatstheater Mainzban (a szép napsütéses kép még októberben készült); szokásunkhoz híven kedvezményesen, mert a Dádénak köszönhetöen csak öt petákot kellett fizetünk a 8,5 helyett. A darab német volt, ezért a nácikról szólt, de biztosan többet mond Az ördög generálisa cím (Des Teufels General, szerzöje Karl Zuckmayer). Ha mégse, akkor mi elmondjuk: adott egy náci-diktatúra, egy világháború és egy föhös, Harras, aki történetesen zseniális repülögép-mérnök, csak éppen utálja a nácikat. Ennek ellenére mégis hozzájuk szegödik, mert jobban érdekli maga a mérnöki tudomány és a repülés, mint az, hogy kinek dolgozik. Például volt egy olyan mondata is a darabban, hogy ö Moszkva helyett inkább a Reichstagot bombázná le, neki mindegy ez az egész háború. Körülbelül ilyen hozzáállással tengeti a mérnökéletet a nácik szorító ölelésében (mert azért ök is tudják, hogy Harras más véleményen van, de szükségük van a tudására), egészen addig, amíg le nem zuhan egy repülögép. Botrány van, hogy szabotázs történt, de kiderült, hogy valaki elrontott valamit, ugyanakkor ezt Harras nem mondja tovább, felvállalja a felelösséget úgymond, és elrepül egy ahhoz hasonló géppel, amelyik meghibásodott. Mivel az is prototípus volt, és a szériahibát ott se javították még ki, a föhös meghal. A történet igaz, a föhöst Zuckmayer egy ismeröséröl mintázta. A színészek eléggé jók voltak, de nem rendkívüliek, 5-böl 4. A színház felszereltsége valami elképesztö, 5-böl 5 pont.

Szombaton elmentünk Frankfurtba (ingyen). Megnéztük a várost, és karácsonyi ajándékot is vettünk, szépet és jót. Lehet izgulni, kedves Olvasóink! Átmentünk a híres Frankfurter Weihnachtsmarkton is (nem itt vettük), amiröl az a véleményünk, hogy túl sok a turista, szemtelenül drága, továbbá a frankfurti is ugyanolyan, mint a mainzi, és éppen ezért nem túl izgalmas. A Majna partján szombatonként bolhapiac van, értékes és értéktelen dolgokat lehet kapni olcsón (nem itt vettük).

Zárójeles megjegyzés: Terveink szerint ezen a hétvégén is kirándulunk, ezúttal (ismét) Nürnbergbe, ahol a híres Weihnachtsmarkt mellett vagy helyett megnézzük a nürnbergi per apropóján összeállított nácimúzeumot, hamár egyszer Nácisztánban vagyunk. Nürnbergben utoljára 2004-ben voltunk a Sanyiékkal, de akkor nem néztük meg a nácikat. Zárójel bezárva.

Másodszorra jártunk Frankfurtban, de továbbra sem tetszik a város: ordenáré felhökarcolók éktelenkednek a városközpontban, beárnyékolnak mindent, beton, acél, üvegtömegek, mindez nagyon emberidegen, pocsadék és böszme. A legnagyobb felhökarcoló 259 méteres (antennával együtt 300). Budapesten most 70 méteres limit van, és ez így nagyon is jól van, egyszerüen undorítóak ezek a frankfurti betondöbbenetek. Csúnya és rossz: még Sir Norman Foster se tudja megcsinálni úgy, hogy az tessen minékünk. Csúnya fotó mellékelve fönt.

A Städel Museum ha jól tudjuk, a legnagyobb képtár Frankfurtban. A diák belépö magyar viszonylatban baromi drága, 8 ojró, dehát egyszer élünk (És kétszer vagyunk diákok, hehe). A múzeum tipikusan német: szép, átfogó, és hihetetlenül értékes képek vannak a gyüjteményben. Amikor mi voltunk, két külön kiállítás is volt: egy Dürer-grafika összes, és Cranach-életmü; és ezenkívül megnézhettük az állandó kiállítást is.

A Dürer lenyügözö volt, legalábbis annak indult. A tárlaton a legszebb, legkiforrottabb metszeteket láttuk, és tényleg nagyon el voltunk ragadtatva, csakhogy a kiállításon tényleg csak a legjobb Dürereket, az igazi mesterremekeket, a bravúrdarabokat állították ki, a " szimplán jókat" nem, illetve kölcsönadták szegényebb múzeumoknak - nem tudjuk. Mindenesetre ott volt a falon az Apokalipszis-sorozat, amit Budapestre csak ritkán hoznak, ott volt a Bünbeesés-sorozat, a Mária élete-sorozat, meg a Keresztút-sorozat, illetve olyan klasszikus remekmüvek, mint a Melancholia vagy a Rinocérosz. És még sok más híres kép.

A Cranach der Ältere szintén nagyon tetszett, és ez ráadásul kétszintes kiállítás volt, szemben a Dürerrel, amit egy nagy, több részre osztott teremben néztünk meg. Szépek a fátyolos Vénusz-ábrázolásai, viccesek a kritikus képei is (egyenlötlen párok: vén néni vastag tarisznyával és egy fiatal fiúval; illetve megöszült, kikövéredett öregúr hetyke tinivel). A saját magától festett vallásos képei is szépek, viszont a megrendelésre készültek nagyon kellemetlenek: odafestette valamelyik város korabeli polgármesterét a Keresztfa tövébe, ahogy éppen bánja a büneit, stb. Egyszerüen üvölt a képröl a "fizetett hirdetés" jelleg. - Az állandó kiállítás ugyancsak tetszett, mindkettönknek lett úgynevezett "kedvenc képe": Andris kedvence egy Degas, Musiciens à l´orchestre; Ágié egy 17. századi hollandus, Pieter Janssens Elinga, töle egy szobaenteriör - viszont az ö festménye nincs feltöltve a Städel Museum honlapjára, azt nem tudjuk megmutatni. De a Degas-t se adják vissza a bitek, nem is magyarázzuk.

A Jóhegyi Bolti Libahús múzeuma

Megnéztük végre a hétvégén Mainz talán leghíresebb múzeumát, ami természetesen óriási, „németes“ (a sztereotipiák most igazak), és abszolút átfogó. A diák belépöjegy 3 peták, szóval nem is sok.

A Johannes Gutenberg Museum a kézzel írt könyvekkel kezdödik, aztán lassan áttér a nem mozgatható betüs európai nyomtatványokra. Olyan érdekességeket is láthatunk, mint pl. egy félkész könyvoldalt, amelyet még nem füztek be és nem is színeztek ki: merthogy az iniciálék helyét üresen hagyták, és utólag, kézzel festették ki a kívánt színü festékkel. Volt olyan poliglott könyv is, amelynek egyik hasábjában héber, másikban arab, harmadikban latin, negyedikben meg német szöveg volt – ami akkoriban nagy technikai bravúrnak számított.

Aztán jött ez a Gutenberg, akit voltaképpen Henne Gensfleischnak (Tyúk Libahúsnak) hívtak, és saját maga, ügyesen feltalálta a mozgó betüs nyomtatást – miután a koreaiak, japánok és kínaiak is. Gutenberg óriási kölcsönöket vett fel, amelyeket késöbb nem tudott visszafizetni, viszont a találmányát mindenki használta. Egyébként a mozgó betüs nyomtatás „mindössze” egy olyan technikai újítás volt, ami nagyonis kézenfekvö volt, csak Gutenberg elött nem terjedt el – Európában. A Távol-Keleten már több évszázada használták, és könyvtárakat töltöttek meg a nyomtatott írásokkal. Szerencsétlen Gutenberg pedig – globalizáció és a megfelelö ipari kémek hiányában – szegényen halt meg.

Akkoriban drágább volt egy nyomtatott könyv, mint egy kézzel írott. Az is érdekes, hogy sokáig nem is tudták, hogy pontosan ki, mikor és hol nyomtatott elöször az új technikával. Eleinte kizárólag megrendelésre, minimális darabszámra dolgoztak a nyomdák. Gutenberg összesen 180 bibliát nyomtatott, ebböl 49 van meg. Az abszolút elsöség dicsösége persze nem az övé.

A kiállítás kitér erre is, mármint nem az ipari kémek hiányára, hanem a koreai, japán és kínai mozgó betüs nyomtatásra, ami már a 10. Században is ismert volt egyes helyeken. Persze ott sem terjedt el annyira, hogy mindenki azt használta volna, elsösorban a szent könyveket terjesztették ezzel a módszerrel, ami a leghatékonyabb társadalomszervezésnek bizonyult. A második (vagy harmadik?) emeleten összegyüjtöttek egy csomó távol-keleti dokumentumot, ami szintén érdekes, és nemzetközi kontextusba emeli az egészet.

Másképp fogalmazva: véletlen sem Gutenberg-soviniszta a kiállítás, és a tág látókörbe még az is belefér, hogy egy kicsit elagyabugyálják a Gutenberg-mítoszt. Ugyanis senki sem tudja, hogy hogyan nézett ki ez a bizonyos Henne Gensfleisch, az elsö kép csak halála után 100 évvel készült „róla”. Továbbá a Gutenberg-bibliákon nincs semmiféle „logó”: aláírás, mesterjegy, vagy bármi, ami alapján az ösbibliákat azonosítani lehetne: végül is akkoriban, az 1450-es években egyedül ö készített ilyen technikával könyvet Európában (és azt gondolta, hogy ez elég is).

Ennek ellenére a nevéhez füzödö, 1452 és 1454 között Mainzban nyomtatott bibliákat ma nagyon szigorúan számon tartják: nem véletlen, hiszen több millió eurót/dollárt érnek. Természetesen a világ legdrágább bibliáját is Gutenberg nyomtatta, ez 1987 óta tartja a rekordot 5,4 millió dollárral.

És hogy hogyan lett a "Libahús"-ból "Jóhegy"? A Gensfleisch család jó kereskedöként mindig megvásárolt egy-egy házat, az akkori szokás szerint pedig a ház tulajdonosai felvették a ház vagy birtok nevét is, így lett Gensfleischékból eleinte "Gensfleisch zur Laden" (bolti libahús), majd "Gensfleisch zur Laden zum Gutenberg" (jóhegyi bolti libahús).