Aacheni ló konfigurációja

Itt ülünk egy trotyi négycsillagos szállodában, lazacot vacsorázunk és kaviárt ropogtatunk, süt ránk a nap, fagyizunk, sörözünk, várost nézünk. Nem is értjük, miért mondják a magyar népre, hogy túlfejlett a panaszkultúrája :-)

Aachenbe a DAAD révén kerültünk, mert ez a város a legeurópaibb állítólag, mármint ha azt állítjuk, hogy Nagy Károly tette le Európa alapjait 800-ban, amikor német-római császárrá koronázták. Nagy Károlyról pedig azt kell tudni, hogy nem létezett (Kitalált középkor című könyv), ha pedig létezett, akkor sem tudott írni-olvasni. Például a KRLS logó dizájnját is egy grafikus kisvállalkozónak outsourcingolta, ő csak a közepébe húzott bele egy elegáns irkafirkát.

Ja, egyébként az összes családtagunkat, rokonunkat és barátunkat megértjük, akik odavannak Aachenért, mert nagyon szép város. Most taglalni fogjuk, miért.

Egyrészt azért, mert alapvetően és önmagában véve szép: kissé dombos, középkorias, macskaköves, szökőkutas, parkos, játszóteres, gazdag, tiszta, stb., másrészt azért, mert nem bombázták szét (annyira), és a városépítészek sem csúfították el (nagyon) azt, ami eredetileg szép. De a külvárost sem, teljesen rendben van az is. Szóval az összkép, az első benyomás mindenképpen pozitív; és hallomásból tudjuk, a sokadik benyomás is pozitív szokott lenni.

Félmillió lakosa van, a város tele van belga és holland kocsikkal, mert a város nyugati határán van a hármashatár. Aachen francia neve Aix-la-Chapelle, hollandul Aken; az „Ak” szógyök pedig keltául vizet jelent. Ez azért fontos, mert a városban több helyen is van gyógyvíz, kegyetlenül büdös, az ihatóság határáig kénes, záptojásszagú (és talán ízű) wasser. Ráadásul meleg is, úgyhogy kitűnően alkalmas hánytatásra. Aki az Elisabethbrunnennél jár, semmiképp se hagyja ki, mert nem biztos, hogy földi élete során még egyszer ennyire gusztustalan vizet fog inni! Ez viszonyítási alap!

Aachenben máshol is van gyógyvíz, ami szintén meleg, de az szerencsére nem kénes. A gyógyfürdős városimázst egyébként nagyon nehezen tudják tartani, mert nagyon kevés helyen bukkanunk fürdőre vagy nyilvános kútra; viszont Bad Homburgban vagy Wiesbadenben minden erről szól.

Van egy nagy, poroszos egyeteme, ahova 30 ezer diák jár, a műszaki kar az egyik legnívósabb és legjobban felszerelt Németországban. Az egyetem legnagyobb auditóriuma a Kármán nevet viseli, ugyanis K. Tódor budapesti lakos fogta magát, és Aachenben fizikaprofesszorkodott, és itt is halt meg.

Aachenben gyártják az egyik kedvenc csokinkat, a Lindtet. A „legeurópaibb város” fő attrakciója persze a dóm, amit Japánban is mindenki ismer, és a reflektorfényben általában véve Nagy Károly áll. A dóm valóban olyan, amilyen a köztudatban: karoling high-end, oktogon szupermodell, történelem pure. Ha belépsz, rögtön jobb kéz felől találod a magyar kápolnát, ahol Árpád-házi királyok vannak. Fent az emeleten pedig Nagy Károly trónja van, az épületben van a sok ereklye közt Lyézus pelenkája. Kint, a dómudvaron egy Szent István szobor van.

Az egész várost szinte megszállták a szobrok, itt mindenféle érdekes helyi nevezetesség megtekinthető 3D-ben, például a Türe-Türe-Lieschen (kislány, akit nem engednek elmenni pisilni), a halas kisfiú (szintén pisil), a Klenkes (helyi köszönési forma, az egyik kisujjadat kell behajlítani), vagy a printenes kislány (Printen a híres-nevezetes aacheni mézeskalács, amit szintén Nagy Károlyra datálnak, az ő füveskertjéből szedték annó a fűszereket a mézeskalács tartósításához), meg a Bahkauv, a földalatti vízeket uraló sárkányfajzat, akitől kénes a víz, és aki az éjszaka részegen hazatámolygó férfiakat hátbatámadja. Van átállítható szobor is, Ági éppen konfigurálja a lovat.

Azért, hogy a hitetleneket is meggyőzzek az aacheniek arról, hogy nem csak a föld alatt van vizük, néhány éve feltártak a városban egy régi patakot, amely már nem a város alatt, hanem jól láthatóan a járda mellett csordogál, és amelyről leginkább esővíz vagy eső-csatorna jutott eszünkbe. Hát igen, bármennyire bájos is a város, a macskakövek és a kis dimbes-dombos utak hangulata nem kárpótolják a Rajnát vagy a Dunát, amelyek véletlenül sem itt folynak. Akkor leginkább az lenne a megfelelő megoldás, ha Hollandiát elárasztaná a tenger, mivel Aachen így tengerpartra tehetne szert, ami azért nem olyan rossz ötlet – hallottuk helyi ismerőseinktől. Ehj, ezek a hülye hollandok mindig lakókocsival jönnek, és a fogukhoz verik a garast, és tele van a lakókocsijuk halkonzervvel.

Nem értitek egy bekezdés óta, hogy miért kell behajlítani a kisujjadat, ugye? Hát azért, mert a tűgyárban kisujjal válogatták a gyerekek a tűket, és az olcsó munkaerő az összefogás jeléül a kisujj felmutatásával üdvözölte egymást. Ez a szokás sokáig megmaradt, de ma csak poénból használják az aacheniek, vagy még úgy sem, annyira kikopott.

És még annyi, annyi szokásuk van, hogy az semelyik PR-kiadványba nem fér bele, a város tele van szenzációval, történelemmel, látnivalóval. Folyton nagy a nyüzsgés, sok az egyetemista, éjszaka 2-kor is tele van az utca (tapasztaltuk). Eljutottunk a Starfish névre hallgató elég érdekes szórakozóhelyre is, ami a német és holland fiatalság első számú önleépítő klubja valahol a városszélen egy elhagyott gyárépületben. De mi mindehhez már öregek vagyunk :)

Drága húsnak is híg a leve

Németországban minden nagyon szép és minden nagyon jó, mert Made in Germany, hovatovább precizitás, illetőleg Autobahn; ezért úgy döntöttünk, ezúttal valami negatívumról írunk. Az pedig a hús. A hús ebben az országban alapvetően drága, és alkalmanként romlottan árulják.

Sokszor veszünk húst, és Mainzban minden üzletláncot megtiszeltünk már pénztárcánkkal. Legutóbb (két napja) az Aldiban vettünk rosszat, de nemcsak az „olcsó” húsnak híg a leve. A REWE is romlott hússal lepett meg minket, amikor éppen főzőpartit szerveztünk a barátainkkal, és ekkor igen nagyvonalúan meg kellett válnunk a szürke árnyalataiban játszó daraboktól. És a REWE-ben nem is noname húst vettünk, hanem a Brandenburgerét, amin volt mindenféle minőségi tanúsítvány, plecsni, DLG-aranyérem, satöbbi. Kinyitod az átlátszó műanyag dobozt – és láss csodát: a szép húsok közé szürke dögtetemeket raktak, amiről a szürkeség átment a szép húsokra is.

Eddig háromszor volt balszerencsénk október óta, ami kicsit sok. Az esetek nagy részében persze hibátlan az áru, de amikor rossz, akkor legalább mindig észrevehető a szürke és fehér romlás. Vagy ennyire finnyásak lennénk és csak a mangalica jó? Nem, ami szürke, az szürke! A hiba a nyereséghajhász vállalati szemléletben van!

Németországban egyébként már többször is volt botrány a rossz minőségű húsból, tessék csak a „Gammelfleisch” szóra rákeresni a Gúgül Nyúzban. Aztán, érdekesmód, néhány hét-hónap múlva Magyarországon is volt egy kisebb botrány a rossz hús miatt, de abban az országban nem az ilyen súlyú botrányokkal szokás betölteni a címlapot.

Garantáltan jó minőségű húst hozzáértés nélkül is lehet Németországban venni, viszont akkor többet kell fizetni. A hentesek közül azok jók, ahol a bejáraton van egy tenyérnyi F betű (ez a Feinschmecker étteremkalauz logója), azok valóban megbízhatóak. Csak ezek a drágánál is drágábbak.

De hogy jó vége legyen a szösszenetünknek, eláruljuk, hogy lement a tej ára, és már csak 55 centbe kerül egy liter másfeles tej, a 3,5%-os pedig 61 cent.

Bugatti Type 41-et láttunk Wiesbadenben

Nemrég azt írtuk, hogy Űrhajót láttunk a Rajnán. Ez ugyebár egyértelműen ritka jelenség, és miért gondolná az ember egy ilyen után, hogy hamarosan újabb, majdnem olyan ritka járművet fog látni. Pont ez történt.

Átmentünk Wiesbadenbe a jubileumi, 25. Oldtimer Rallyra, csak úgy, városnézési és autószpottingolási céllal. Csodálatos napsütés volt, bár amikor átmentünk a hídon, kissé szemerkélt az eső. Fél óra alatt ott voltunk busszal a belvárosban, addig ott sétáltunk, amíg nem kezdődött el az autószemle.

A város Hessen tartomány fővárosa (meglepő módon nem Frankfurt az), és dúskálnak a pénzben. Ez lerí a házakról vagy az autókról is, és az egész város olyan takaros. Az autószemlére Wiesbaden belvárosában került sor, egyszercsak elkezdték lezárni az utakat afféle Parlament elé helyezhető kordonkerítéssel, és kiürítették a piacteret. Itt rendezik ugyanis évről évre az oldtimerek versenyét. A kordonokból kialakítottak egy pályát, az útban levő szgk-kat elszállították. És máris kezdődött a parádé.

A pályára történelmi sorrendben mentek fel a járművek, vagyis először az 1910-es évek ördögszekerei durrogták végig az aszfaltot. Volt Locomobile, meg Ford T-modell és többek között egy régi Skoda is. Megjegyezzük, hogy a Skoda a világ második legrégebbi autógyára, tudtuk meg a helyszínen, és ezen nagyon csodálkoztuk, de lehet, hogy ez csak a Skoda reklámszövege. Mindenesetre volt ott igazán régi kurblis Skoda, és mi egyáltalán ott láttunk kurblis kocsit életünkben először.

Miután ezek eleget pöfögtek, jöttek a fiákereskocsira hasonlító járművek. Gondolom, ha csotrogányt írnék, az olyan "szentségtörés" lenne, mint amikor a rajnai Burant "leűrhajóztam". Szóval felvonultak a ködös Albionban készített saloon kocsik, very british, különleges formák, csak egy szigetországi kastély és egy esőfelhő hiányzott a háttérből. Volt régi Jaguar, Rover meg Rolls-Royce is, a szokásos.

Aztán beúszott a versenypályára egy sokméteres Bugatti, amiről megtudtuk, hogy a világ egyik legritkább és a legdrágább autója, már ha eladó lenne. A Bugatti Type 41-ből összesen csak 7, azaz hét darabot építettek, és állítólag 8 millió euró (mondom mennyi: 2 milliárd forint). A hétből az egyiket 10 millió euróért vették meg. Mind a hét darab más és más, csak a felépítésben és a típusszámban egyeznek meg. De nem értünk hozzá, ezt a pár adatot is csak úgy hallottuk; viszont a kocsi az tényleg Bugatti Type 41, mert a hivatalos honlap rajtlistáján is ez szerepel. A Bugatti Type 41-ről tudni kell, hogy a harmincas években csinálták, és azóta tartja a Royale néven is emlegetett Type 41 a világ legnagyobb hengerűrtartalmú motorának rekordját, mármint legális polgári utcai kocsi kategóriában. Ez a motor 12 ezer 7 száz valamennyi köbcenti!! És 250 lóerős, állítólag 200-zal is tud(ott) menni. A két tengely 4 méter 30 centire van egymástól. Szóval ilyen autót láttunk. Ha nem hiszitek, nézzétek meg!!

Eztán jöttek a Porschék, Maseratik, Mercedesek, BMW-k és Aston Martinok. Maseratiból csak kettő volt, a Bora típus az még tetszett is. Porschéből nagyon sok volt, meg is untuk őket (és a nap végére az autókat en bloc a nagy dózis miatt), szerintünk nem voltak szépek, - na, most kapunk a fejünkre. A Ferrari Dino sem tetszett. A Dino egyébként nem is viselheti a Ferrari nevet, mert olyan satnya egy kocsi, hogy a Ferrari is letagadta annak idején.

Az Aston Martinból a régiek nem tetszettek, a James Bond-filmekből ismert DB5 viszont annál jobban. Ja, és ami nagyon tetszett, az a Bentley S3 Saloon volt, ugye ez még a very british korszakból, jóval a Volkswagen előtt. Ekkoriban a Rolls-Royce-ra hasonlított nagyon a Bentley, konkrétan ez a típus a Silver Cloud III-mal keverhető össze könnyen. Na, ez a Bentley szép.

Lotus Elant is láttunk, és megállapítottuk, hogy a régi sokkal jobban nézett ki, mint a mostani Lotusok (a szomszéd utcában van egy új Lotus Elite vagy mi, de az csúf). A „régi sokkal jobban nézett ki, mint az új” megállapítás sok autóra érvényes, de nem az összesre. Az Audiból volt egy régi, ami olyan gyönyörű volt, hogy azóta se csinált senki olyan szép autót. Na jó, a mostani Audik se csúnyák, csak olyan egyformák és annyira „szokásos” ez a dizájn. Ja, azt most tudtam meg, hogy az az „Audi” a négy karika ellenére nem is Audi volt, hanem Horch, az előd, de akkor már ezt a logót használták, csak még nem fordították le latinra a „Horch” szót. A rajtlista alapján ez a kocsi egészen pontosan egy Horch 853 A Cabrio.

Az Alfa Romeók a felvonulás vége felé jelentek csak meg, ezek a 70-es években készültek, még épphogy befértek az oldtimer kategóriába. Különben biztos jöhettek volna régebbiekkel is, de valamiért inkább ezek a 70-es években készült Spiderek jöttek. Az Alfa Romeo Spider pedig a világ egyik legjobban sikerült kocsija, nagyon jól eltalált arányokkal, satöbbi, egyszerűen szép. Ritkának nem ritka, de annál szebb; legalább több ember örülhet neki.

Közelről is szemügyre vettünk egy Ford Mustangot, mire odajött egy német férfi, és elkezdett áradozni a Mustangokról. Hogy ez csak három sebességes, és az milyen jó. Meg úgy általában milyen szép és erős és jó. Ez a férfi tényleg olyan volt, mint egy felnőtt gyerek, de a jelenlévők nagy része ilyen volt. Nekem (=Andrisnak) gyerekkoromban a Mustang volt a kedvenc autómárkám, ha jól emlékszem.



Majdnem minden márkából volt valami, egyedül az orosz autók nem voltak ott, de nem is hiányoztak valamiért. Szóval rengeteg kocsit láttunk, estére meg rosszul voltunk, ha megpillantottunk egy autót. Pláne ez a mai dizájn, ez a semmilyen „formatervezett”, szélcsatornás, lekerekített!! Borzalmas!!

>>Figyelem, autóbarát olvasóink rengeteg képet találnak a Flickr.com-on, a mi oldalunkon!<<

A világ egyik legszebb dómjában jártunk

Elmentünk Düsseldorfba, de nem ez a lényeg, hanem hogy útközben megálltunk Kölnben. Ugye a két nagyváros teljesen egybeépült, csak néhány gyár és lakótelep választja el öket. A kettö közül Köln a nagyobb (és talán a szebb is, de ízlések és pofonok...), és egynéhány évtizede a multikulturalizmus legragyogóbb példája. Kölnben óriási török "kisebbség" él, emellett a világ minden népe; enyhe túlzással azt is mondhatnánk, alig látni németet.

A vonat direkt a dómnál áll meg, attól kb. 50 méterre - attól függ, a dómnak melyik pontjáról beszélünk, ez ugyanis Európa egyik legnagyobb épülete. 1884-ben a világ legmagasabb épülete volt abszolút értelemben, persze ez a 157 méter manapság nem sokra elég. Ma már csak Németország 2. legmagasabb dómja, ugyanis az Ulmer Münster ennél is nagyobb, 161 méter; korábban még itt is volt szerencsénk megfordulni. Összehasonlításként: Budapest legmagasabb épülete, a Parlament 96 méter, mármint a kupola tornya ennyire van a földtöl. Szóval, a lényeg, hogy ilyen nagy székesegyházban még nem voltunk. De nem (csak) a méret a lényeg.

Ahogy belépsz, rögtön halandó embernek érzed magad, ha más miatt nem, akkor azért mert ezekben az óriási belsö terekben egyszerüen eltörpülsz. Az alaprajza viszonylag egyszerü, áttekinthetö (amit a fotón látsz, az a föhajó apszisában van, a szentély mögött a padlón). Beülsz a föhajó közepetáján egy padba, és mire végignézel a kupolákon, elfárad a szemed, olyan nagyok a távolságok a templomon belül is. Nos. Ezek a méretek adottak. Ilyeneket egyébként akkor szokás mondani, amikor mást nem érdemes hangsúlyozni, azonban a kölni dóm legalább olyan szép és értékes müvészileg, amilyen méretekkel rendelkezik. Egyszerüen lenyügözö.

A kölni dóm ablakai a legszebbek közé tartoznak, worldwide. Az ablakok "klasszikusak", a "hagyományos" szabályok szerint készítették el öket, egy kivétellel. Ha jól tudjuk, a déli kereszthajó az, ahol Gerhard Richter ablaka van. Gerhard Richterröl azt kell tudni, hogy ö a kortárs német festészet leghíresebb és legdrágább alkotója, akinek a képeit a nagy aukciósházakban sokmillió euróért adják-veszik. De ez is mellékes, a lényeg az, hogy milyen ablakot csinált a déli hajóba. Amint azt a képen látjátok, olyan ez, mint egy nagy pixelkáosz - és az is. Az ablakot a müvészúr ugyanis úgy föstötte meg, hogy számítógéppel csinált egy ablakot, majd annak az egyes részeit random beszínezte, mondván, ha találomra festi be, akkor azt nem is ö festi hanem a Jóisten, márpedig egy ilyen katedrálisba nem festhet akárki. Szóval Richter ezen a módon outsourcingolta a munkát a Jóistenre, aki random megfestette az ablakot, neki csak annyi dolga volt, hogy berakja. És kész.

A turisták persze ennek megfelelöen lépnek be a hatalmas falak közé: elámulnak a méreteken, majd a közepe felé megállnak, és a kereszthajó végét fotózzák, mint az egyszeri japán ember. Így tettünk mi is. Ezen kívül megnéztük a középsö apszist is, amögé is elmentük, ami azért jó, mert az nem mindig van nyitva. Ennek is örültünk.

Űrhajó úszott a Rajnán

Űrhajót láttunk, fényes nappal, tegnap délután 18 órakor, a Rajna felett, méghozzá igazi űrhajót, és tényleg láttuk.

Ne aggódjatok, nem kezdtünk hallucinogén anyagok fogyasztásába, és a józan ítélőkészségünk is a régi, csak akartunk valami bulváros címet is. Ehhez persze bulváros történésre is szükség volt, és gondoltuk, nem a mostani tapétázás vagy az egyetemi fotosopp-óra számít annak, hanem a rajnai űrhajózás.

A nagy népeseményt 17 órára hirdette meg a város hivatalos honlapja, elvileg ekkor kellett volna elúsznia a Buran nevű űrhajónak a Rajna mainzi szakaszán. Mi negyedre értünk oda, úgyhogy miattunk el is úszhatott volna, és fényképezőgépet se vittünk eredetileg, csak később mentünk vissza érte az 50 méterre lévő lakásba - dehát ezek az orosz űrhajók már csak ilyenek, ez éppen egy órát késett.

A part éppen annyira volt tele, mint nálunk augusztus 20-án, és az emberek itt is hülyék, konkrétan mellettünk egy férfi a félméteres, x millió forintot érő fotóapparátjával mindent fényképezett, amíg nem jött a szenzációs és döbbenetes űrjármű: vízben fürdő kacsát, gyorsröptű madarakat, motorcsónakokat, repülőket, túlpartra zoomolt, ez-az-amaz, abszolút mindent fotózott, ami mozgott, mert nehogy elrontsa, amikor jön a szputnyik.

Mikor mindenki beállította a csúcsszuper, kétmillióhatszázötvenezer forintos fotóapparátot, és lehessegette a csilivili manfrottó állványról a legyeket, jött az űrhajó. De nem, mégse jött, mert pont erről szól a várakozás. Ami jött, az csak két sebességmániás jetskis sportalkat, akik viszont semmi hírt nem hoztak a rajnai űrhajóról. Fotós pajtásainknak ez mindegy volt, fotózták hát a jetskiseket, jobb híján. Ejh, azok voltak az idők, amikor pénzért kellett előhívni a fotótekercset!

Naszóval, telik az idő, a fotós kollegák a hangyákat örökítik meg magyar nyelvű társadalomépítő kommentárjaink kíséretében, jómagunk pedig önkritikát gyakorlunk, hogy mit keresünk itt; ám ekkor valóban feltűnik az entörprájz. A sci-fi rajongó apukák lendületbe jönnek, csattognak a fegyverek, beteljesülnek az elvárások, a kiszolgált űrhajó meg szép lassan közeledik a speyeri technikai múzeum felé egy óriási teherszállító hajón.

Csendben (kissé félreérthető lenne, ha azt mondanám: feltűnés nélkül) haladt el a szerelvény a híd alatt, éppen úgy, ahogyan máskor szokás vontatni. Körülötte turistahajóról figyelték a nagyszabású vonulást, előtte a tűzoltóság biztosítja a szabad vízi utat (sokan saját járműről próbálták megközelíteni az űrhajót), a parton szirénázó vízimentők. A parkolók tele, a taxisoknál megy az üzlet. Ja igen, azt is kifogásoltuk, hogy az űrhajó annyira tele volt aggatva hirdetésekkel, mint egy focipálya. A mellékelt képeken ajánljuk az utolsót, amelyen a hídon tolongó tömeget is lehet látni.

Maga a Buran - ami hóvihart jelent oroszul - a Szovjetunió egyik birodalmi cirkálója, csillagrombolója volt, ezzel készültek leverni a lázadókat vagy ellenforradalmárokat, vagymi. Azonban Skywalker bedöntötte a birodalmat, és ezután privát keretek közt folytatódott a rozsdásodás. Mivel az oroszoknak nem volt apanázsuk a rozsdahegyre, átpasszolták a gazdag dojcsoknak, hadd csináljanak rendes múzeumot, idegenforgalmat és pénzt belőle.

Fulda

Hétvégén úgy döntöttünk, hogy megnézzük Fuldát. Egyetlen egy dolgot tudtunk Fuldáról, hogy van ott egy nagyon szép karoling-kori templomocska. Képeken már megcsodálhattuk, és hogyha már van StudiTicketünk, amivel ingyen utazhatunk, megnézzük 3D-ben, sőt 4D-ben is!

Utólag megtudtuk, hogy ez az út nem is volt annyira rövid - mintha a Balatonra mentünk volna le a hétvégén, egy napon téve meg az oda- és a visszautat. Korán keltünk, hogy minél több időnk legyen a kis városkában. Útközben át kellett szállnunk Frankfurtban, de mi az nekünk, hogy Frankfurt, itt van rögtön a szomszédban, HÉVvel is át lehet oda menni. Aztán jött a Frankfurt - Fulda közötti szakasz. Úgy tűnt, mintha előző nap valami óriási nagy vihar vonult volna végig a tájon, mindenhol óriási pocsolyák, a Majna pedig szép barna volt a sok sártól.

Fuldába megérkeztünk még délelőtt, és mivel épp mindenhol harangoztak a vasárnapi misére, sőt, az eső is eleredt - mint az utóbbi időben szinte bármely kirándulásunkon - gyorsan fogtuk magunkat, és beültünk egy evangélikus misére.

Mellesleg megjegyezzük, hogy tájékozódni egészen jól lehet Fuldában, gyorsan megtalálja az ember a helyi térképet, amin a belváros minden látnivalójával fel van tüntetve. A mise után szépen kezet fogtunk a plébánossal, örültünk, hogy elállt az eső, és nekivágtunk a városnézésnek.

Hát, maradjunk annyiban, hogy inkább városka, de egy gyönyörűszép minta-városka! Aki kitalálta valamikor a 4. században, hogy itt érdemes kolostort alapítani, az jól döntött: Fulda kicsit dimbes-dombos, épp annyira, hogy egy kedves, macskaköves belvárosban ne unjuk meg a vízszintes mászkálást, ugyanakkor ne is fáradjunk el a hegymászásban. Szóval ha várost szeretnénk tervezni, ilyen terepet, helyszínt választanánk mi is.

De mit is lehet Fuldában látni? A turista-információban elvihető papíron nagyon finoman fogalmaznak, amikor felsorolnak néhány oldalon minden látnivalót, majd hozzáteszik, hogy talán ezután akad még egy-két ember, aki úgy dönt, hogy még nálunk szeretne tölteni egy vagy két napot, nekik ajánljuk a következő szállodákat, stb. Igen, Fulda az a város, amire egy napot érdemes szánni, és a végén nem úgy megy haza az ember, hogy "jaj, még meg szerettem volna nézni ezt meg azt". Szép, kellemes, kerek kirándulás-élményt biztosít.

Az épületek, templomok kívülről és belülről is szépek. Elsősorban barokk épületek, egy kastély parkkal, sok templom és fachwerkház várt minket. Láttuk a városfalat és a boszorkánytornyot, megtudtuk, hogy itt született Braun Ferdinand, és miután alaposan megnéztük, hogy mikor van nyitva a fő-attrakció (vigyázni kell, mert csak néhány órán keresztül), bemerészkedtünk a karoling építészet egyik mintapéldányába, a Michaelskirchébe (a fenti kép, amin a kisebbik templom van).

Kívülről egyébként nem találtuk volna ki, hogy ez az a templom, ami miatt idejöttünk, mert kívülről csak egy átlagos templomocskának lászik (persze építészek felismerik már innen is). A kilencedik században épült, méreteit tekintve kellemesen kicsi, otthonos, kerek, bensőséges.

Próbáltuk elképzelni, milyen lehetett annakidején, amikor nem volt elektromos világítás, és csak a természetes fény szűrődött be - eléggé apró, kedves ablakaiból felülről jöhetett csak be a fény.

A csúcs a kripta volt, ilyet még soha-soha nem láttunk! Szintén kicsi, a belmagasság emberi méretü, otthonos, és zeg-zugos. A tartóoszlop meg pont a kis termecske közepén. Hát, gyerekek biztosan szívesen bújócskáznának itt, de mi is élveztük a bolyongást.

Egy kultúrtörténeti ínyencfalat a mellékhajó(?)ban elhelyezett szegények Bibliája volt. (Igen, ide is szakmai szálak fűznek, mindenhol kutatok és találok valamit...) Eddig azt hittük, hogy a szegények Bibliája egyet jelent a gótikus katedrálisokkal, illetve azoknak az üvegablakaival. Most megtudhattuk, hogy már korábban is létezett "szegények Bibliája", és ez úgy néz ki, mint egy régi sírkő.

Persze ne keressünk rajta betűt, a szegényeknek csak ábrák, rajzok, jelképek magyarázzák a bibliai történeteket. Próbáltuk kisilabizálni, nagyjából sikerült, de nem akartunk sokat zavarni, képeslapon megvettük a szegények Bibliáját (fotózni sajnos nem lehetett), hogy tényleg minden jelet megfejthessünk otthon.

Most már eggyel több Bibliám van otthon, amit kutathatok. :) Csak vajon hogyan ejtették ki ezeket a jeleket? Valaki "felolvasta"? Vagy csak csendesen szemlélték? Mindenesetre tanultunk mi is valamit!

Végtelen idő a mainzi ferde toronyban

Rájöttünk, hogy a mai világban nemcsak hogy illik nagy cégeknek a kultúrába is invesztálni, hanem ez már-már kötelező. Itt Mainzban a közműveknek sikerült elég sok pénzt felhalmozniuk, hogy a tőlünk nem messze lévő kikötőben (Zollhafen) felhúzzanak egy teljesen új, zöld színű üvegtornyot. És hogy ne legyen túl könnyű dolguk a kivitelezöknek se, megdöntötték pont 7 fokkal a zöld csodát, mégpedig úgy, hogy a lift is ferdén menjen benne föl-le. A torony mellett a régi stílusú hagyományos kikötő-épületek láthatók, meg persze van ott mindeféle konténer is a folyó mellett, mindenesetre nem lehet eltéveszteni.

Nem vagyunk építészek, de amikor szombaton, a megnyitó napján beléptünk a vadiúj zöldségbe, néha fura érzésünk támadt, amikor a lépcsőházban közlekedtünk. Néha több helyünk volt, mint a megszokott merőleges falaknál, néha pedig kevesebb. Elvarázsolt kastélyunkat fogjuk így felépíteni, hogy megzavarjuk a gonosz tündéreket. A liftben annyire nem volt érezhető a "7 fok", mert a "fent" és "lent" ugyanúgy működött, mint bármely másik épületben, de technikailag biztos okozott némi fejtörést, hogy nem csak le és fel hatnak a liftre mindféle húzóerők, hanem oldalról is jön a nyomás.

Úgy tünt, mintha ebben az épületben megállt volna az idő - de nem is, inkább épp ellenkezőleg: mintha végtelenségig kitágították volna itt az időt. A fiatal művészek meg a végtelen idejüket végtelen abszurd feladatokkal töltik ki, a kiállított műtárgyak csak lenyomatok, végtelennek tűnő folyamatoknak az esetleges maradványai.


Mielőtt bárki azt hinné, hogy minket is elvarázsoltak a ferde toronyban, fejre állítottak és alapos agymosáson mentünk keresztül, miután steril fehér szobákba eresztettek minket, kifejtjük, hogy milyen érdekességeket láttunk.

Volt olyan ifjú titán, aki úgy vélte, hogy felveszi a küzdelmet a Moirákkal - név szerint Klothóval, Lachesisszel és Atroposszal - és fogott egy 1000 méter hosszú selyemfonalat. Igaz, nem saját kezűleg szőtte azt, de aprólékos műgonddal csomót csomó hátára helyezett, míg ott nem sorakoztak szabályszerűen egymás mögött a kiscsomók. Művészünket fáradhatatlan kitartás, küzedelemvágy és kíváncsiság hajtotta, és meg nem állt, míg nem tudott több csomót kötni a fonalra. Voilà - és kész a műalkotás: egy óriási nagy giga-csomó! Négy évig tartott mindez, a különleges csomó-eseményeket meg természetesen naplóban kell rögzíteni.

De első művészünk nem volt egyedi eset. Következő barátunkat megihlette a mainzi karnevál, és konzervatív-kreatív módon úgy döntött, hogy fittyet hány a gépesített világnak, kézzel vágja ki a konfettit a fehér A4-es papírból. De nem akárhogy! Teljesen egyforma méretűre; és a majdnem tökéletes kis köröcskéket már-már gépiesen precízen, egymástól egyforma távolságban úgy vágta ki, hogy a megmaradt papírt teljesen homogén lyukacsmező borítson. Ha Roy Lichtenstein még élne, biztosan örömmel használná fel ezeket a lyukkártyákat sablonként! Konfettiművészünknek csak a megmaradt papírjait lehetett megtekinteni, hiszen mitől művész a művész, ha nem performanszkodik egyet-kettőt. Az első konfetti-eresztését sikeresen csempészte a németorzági foci vébé hivatalosan jóváhagyott konfettija közé, a másodikat meg az idei Rosenmontagszugon szórta szét Mainzban - talán ránk is?
És ha már ennyit üldögél otthon valaki, konfetti-vagdosással töltve az idejét, akkor nem csoda, ha egyszer útnak indul. De hogyan indul el kedves kis konfetti-művészünk? Természetesen mindent alaposan végiggondol, precízen eltervez és lemér. Mainzról illik azt tudni, hogy pontosan az 50. északi szélességi fokon helyezkedik, úgyhogy nem lepődtünk meg, amikor ifjú művészünk elindult az adott szélességi fokon nyugat illetve kelet felé. Hát, nem mindig sikerült pontosan betartania az útvonalat, de eljutott nyugaton a tengerig, keleten meg Csehország határáig. A következő túra észak-dél irányban ment, az eddigi tapasztalatokból tanulva, tengertől tengerig tartott, és eléggé pontosan egy adott hosszúsági fok mentén haladt. Kiállítva persze csak a térkép volt...

A végtelen időről a végtelen tévésorozatok is eszünkbe juthattak, mint például a híres "Lindenstrasse". Volt szerencsénk megnézni az eddigi ezeregyszázhatvanvalahány részből összeállított húszperces egyveleget, és jelentjük: igenis, van értelme az életnek, ugyanolyan okosak vagyunk, mint azelőtt, és de jó, hogy nincs tévénk! Ez aztán a művészet!

Néha véges az időnk, ilyenkor fényképen rögzítjük ugyanazt a témát, bizonyos idő elteltével. Témánk lehet sokféle, például sajátosan németes, amikor a volt NDK-ban élő emberek a rendszerváltás előtt és után ugyanabban a szobában, ugyanabban a felállásban megtekinthetők, tíz-tizenöt év elteltével, vagy pedig egyszerű és emberi, mint amikor a híressé vált Brown nővéreket tekinthetjük meg évről évre, 1975 óta napjainkig.

Egyes művészek szeretnek főzni, és annyi idejük van, hogy elejétől végéig végigsütnek-főznek egy klasszikus német szakácskönyvet, lefotózzák mind a 350 ételt és az eredeti képek fölé ragasztják a saját alkotásaikat. Ez az időtöltés csupán két évbe kerül, produktív, mert ha jól sikerül egyik vagy másik étel, akkor meg is lehet azt enni, úgyhogy az előbbi művészek mellett nem is nagyon értettük, hogy mi a keresnivalója. Hol van itt az értelmetlen küzdelem? A végtelen monotonitás? Az identitás nélküli számszerűség? A nagy nihil? Ilyet mi is tudunk és szoktunk néha!!! Csak nem nevezzük művészetnek. Vagy már senki sem főz ezen a világon? Senki sem küzd már meg a szakácskönyvvel? O tempora, o mores - ó moirák!

Akinek sikerült felkeltenünk az érdeklődését, az itt bekukucskálhat a műalkotásokba. Pénzt a belépőre nem feltétlenül érdemes szánni. Aki meg kreatív, az csinál magának műalkotást, vagy javasolhat nekünk ilyesmiket, az élet tele van fraktálokkal, üres papírokkal, használatlan könyvvel. Én (Ági) a doktorimat tartom egyelőre megmászandó hegynek, végtelenített programnak, kötögetem a csomókat, vagy épp színes papírokból darukat hajtogatok, nem is tudom. Ki tudja, egyszer talán majd nagy művész válik belőlem.