A nulladik repülőóra

Hosszú lenne elmondani, hogyan repültem egy Piper PA-28-181 Archer II fedélzetén Mainzból Aachenbe, amelyet vezethettem is úgy öt percig, ezért most röviden annyit: alapvetően genfi és mönchengladbachi közvetítéssel, és nagyon spontán. Csak úgy.

A Mainz-Finthen-i reptérre, bruhaha, reptér, akarom mondani, libalegelőre, szóval a Mainz-Finthen-i aviatikai ojjektumra szépen sütött a nap 2008. június 9-én. Tökéletes idő egy kis sétarepülésre, és mivel véletlen épp arra sétáltam, hát egye fene, gondoltam, felröppenek egy pöttyet. A felreppenés eshetőségére akkor nem tudtam nemet mondani, amikor a fent emlegetett jármű illetékese valóban felajánlotta, hogy ha akarok, elrepülhetek vele Aachenbe.

Olajmérés, kormánylapátok ellenőrzése, repülőnapló, check. Engedély, irányítótorony, rádió, check. Satöbbi, satöbbi, mindent le kell csekkolni, és még mindig nem indultunk el, mert ez nem kispolszki. A szárnyon a fekete részekre lehet lépni, a fehérre nem. Leülsz, bekötöd a biztonsági övet a jól megszokott mozdulatokkal, de tudni kell, hogy az ajtó már másképp záródik. Elárulom, hogy ha béteszed az ajtót magad után, még felül és oldalt is be kell reteszelni manuálisan, ahogy a disznóólat szokás. Ha ez megtörtént, sikeresnek mondhatod magadat.

Felvettem a fejhallgatót, amin nem a We´re flying high szólt, hanem a torony és mindenféle rádiós hírközlés, ami a repülés alatt végig ment. A fejhallgatóban a pilótát is hallottam, és ő is engem, merthogy ez valójában headset volt, és a mikrofont jóformán be kellett kapni a motorzaj miatt. A toronnyal akkor tudtam volna beszélni, ha a botkormány bal felén levő fekete gombot benyomtam volna.

Miután kiderült, hogy minden működőképes, kigurultunk a kifutópályára. Megvártuk az engedélyt, mert éppen előttünk szállt le egy másik kisgép, és ahogy eltűnt, nekiveselkedett a Piper a betoncsíknak. Gázt, gázt!! A pilóta nyomkodott mindenfélét, majd a középen található fekete gázkarral és az ő kormányával felhúzta a gépet. És kegyetlenül mentünk fölfelé, szép meredek szögben. Szerintem meredekebben, mint ahogy az utasszállítók szállnak föl, de nem vittem szögmérőt. A meredekebbnek vélt szögnek az lett a hatása, hogy egy fél percre eldugult a fülem, majd „kinyílt”, és máris kerek volt a világ.

Tehát megyünk fölfele, távolodnak a házak, autók, mezők, erdők, utak. Látom Mainzot, felbukkan aztán a Rajna is, hajók, hidak, szőlőhegyek, pincék. A Germania szobrot nem láttuk, meg aztán a Rajnából sem túl sokat, mert levágtuk a kanyart – hát igen, ez az előnye, amikor az ember légvonalban közlekedik. Valahol Mainz után átrepültünk a Rajna felett, aztán sokáig csak erdőket meg kisebb mézeskalács-falvakat láttunk, a következő nagyobb város Koblenz volt. Ekkor megint átrepültünk a Rajnán, és a várost délnyugat felől kerültük meg. A Koblenz-Aachen szakasz a Ruhr-vidék klasszikus jegyeit viselte: gyárak, szénbányák, erőművek, effélék, művelhető földterületet alig láttam. Útközben volt valahol egy golfpálya is, gyönyörű zöld fűvel és csillogó tavakkal; mindezt a gyárvidék közepén építették.

A repülősök úgy rettegnek a SI-rendszertől, mint a …, hát, mondjuk, mint a hajósok. A méter helyett lábat használnak, a km/h helyett csomót, a kilogramm helyett fontot, a liter helyett gallont. A lóerőt pedig már megszoktuk az autókból is. Ezeket a mértékegységeket kizárólagosan használják, és át tudják ugyan váltani SI-be, de ez többnyire csak az érdeklődő potyautas kedvéért történik meg. Szóval a gép 240 km/h-val repül max, maximális felszállási súlya 1150 kiló, a plafon az kb. 4 kilométeres magasságban van, a szárnyába kétszer 91 liter üzemanyag fér, repülési távolsága olyan 5-6 óra. Mert a távolságot is percben és órában mérik. A hossza 7,32 méter, szárnyfesztávolsága pedig 10,8 méter.

A térképen pedig fokpercenként vannak bejelölve a koordináták. Különben nagyon érdekes a repülős térkép: tele van rajzolva tévétoronnyal, magas gyárkéményekkel, szélerőművekkel és mindennel, amire számítanánk, csak még eddig nem láttunk élőben olyat. A városok környékén be van rajzolva egy további körzet is, ez azért van, hogy mutassa, hogy ott laknak, és ott nem szabad túl alacsonyan repülni. Az autópályákat is berajzolták azon megfontolásból, hogy azok mentén repüljenek, ahhoz igazodjanak. A tájékozódást kétféle iránytű szolgálja, egy klasszikus, műszerfalba beépített, és a GPS, amit ő a műszerfalra helyezett. Indulás előtt kinyomtatta a Gúgül Mepszről a repteret is, hogy eltervezze gondolatban, hogyan közelíti majd meg a leszállópályát. A repülési útvonalat egyébként ő határozza meg, a kisrepülőgépeknek szánt magasságban azt csinál, amit akar.

És amikor biztonságban voltunk, ráálltunk a célegyenesre, vette a bátorságot, és odaadta nekem a kormányt, ő pedig elengedte a sajátját. Merthogy abból kettő van, és pedálból is (mármint abból négy, összesen). Megfogtam, mint aki mindig is repülőgépet vezetett, határozottan elforgattam balra, aztán úgy hirtelen megindultunk valamerre amerre nem kellett volna. Finomabban! Apró mozdulatokkal visszavettem, nem kapkodni, mert az nem jó. Finoman, mert nagyon érzékeny. Kicsit átvette a kormányt, visszaállította a gépet az eredeti útvonalra, és ezután megint vezethettem. Kipróbáltam, hogy a kormányt apró és folyamatos mozdulatokkal tekerem, amire már úgy reagált, ahogy azt én akartam, kicsit balra és kicsit jobbra mentünk. Nagyon élveztem! Aztán foglalkoztatni kezdett, hogy ez „három dimenziós” és lefele és felfele is lehet menni. Ez úgy működik, hogy ha felfele akarsz menni, akkor gázt adsz a fekete karral és a húzható botkormánnyal felhúzod, ha pedig süllyednél, akkor csak a gázt kell kiengedni. A pedállal pedig csűrni lehet a gépet, bal pedállal balra, jobbal meg jobbra. Nekem pillanatnyilag ez nem teljesen világos, nem éreztem ezeket annyira, a pedáloknál voltak gondjaim, mert kissé nehezen tudtam visszatalálni a felhőre (mert kinézett egy felhőt, körülbelül abba az irányba kellett menni Aachen felé, de én erről letértem valamennyire). Aztán a pedállal meg a kormánnyal együtt sikerült valamennyire balra korrigálni, nem tökéletesen, de elsőre talán nem volt az annyira rossz.

A vezetés közben nézni kell az GPS-t, a repülős térképet, figyelni kell a műszerfalat, hallgatni kell a rádiót, figyelni kell a szeleket, és úgy általában véve nagyon figyelni kell mindenre. Maga a repülés annyira nem vészes, viszont a felszállás és a leszállás annál érdekesebb, az már nagyon komoly felkészültséget feltételez. Kérdezte, hogy látom-e azt a rövid betoncsíkot ott a mezőn. Látom, látom. Na, arra fogunk leszállni. Hoppá, akkor nem zavarok. Ekkor megint bedugult a fülem, most egy kicsit vadabbul közeledtünk az anyaföldhöz, és a lassulás is nagyon gyors volt nekem. A betonra viszont tökéletesen tette le a gépet, sokkal simábban, mint az utasszállítókat szokás.

Ezután bepöfögtünk a hangár elé, és megálltunk a betonon. Most jön a piszkos munka. Le kell mosni a gépet, mert útközben kivégeztünk egy csomó legyet meg muslicát, és az rászárad, nem esztétikus. Vettünk egy lavór vizet, két szivacsot, és lecsatakoltuk a fekete foltokat. A tiszta gépet pedig kézzel kell betolni a helyére a hangárba, ahova a földön fel vannak festve a kerék helyei. Mondta, hogy egy másik repülővel felszállásnál egyszer elütött egy kamikaze galambot, aztán az szörnyet is halt; egyébként a galambok veszélyesek is tudnak lenni, ha szerencsétlenül találkoznak a géppel.

A gépet pedig mindenkinek ajánlom, nem is drága, potom 60 ezer euró, 15 millió forint. Na ja, a fenntartás, stb, stb, jaj anyám, add el a házat:) És ajánlom még a Flikür oldalunkat is.

Az 1 óra 9 perces repülés után bevitt a reptérről az aacheni vasútállomásra, ahonnan átszállással és intercity nélkül 4 óra alatt értem haza.

Csak semmi felhajtás!

„Csak egy egyszerű piros-fehér doboz! Semmi cirkalmatos aranyozott nyomás! Szimpla dizájn! Drága tévéreklám sincsen! És ez a megtakarítás az Öné! Jóformán mindent lespóroltunk! Leszámítva a sör minőségét! Az 5,0 Original exportsört a német tisztasági törvény szerint főzték! Hozzávalók: víz, árpamaláta és komló! Fektesse be jobban a pénzét! Fizessen most egy jó exportért kevesebbet, FIRLEFRANC NÉLKÜL!”

Ezt! Már! Csak! A! Magyar! Pláttenzé! Söreszencia! Közelíti! Meg,! Viszont! Az! Csak! Poén! És! Nem! Forgalmazzák!!! Igaz, ha jól meggondoljuk, az 5,0 márkanevű sör is poén, és mégis forgalmazzák, sőt, fogyasztói ára is van, 29 centbe kerül fél liter, ami erős 75 forint. Van a nedűből 2,5%-os is, ami citromlével hígított sör. Tudjátok meg, ennek a márkaneve „2,5”.

Aacheni ló konfigurációja

Itt ülünk egy trotyi négycsillagos szállodában, lazacot vacsorázunk és kaviárt ropogtatunk, süt ránk a nap, fagyizunk, sörözünk, várost nézünk. Nem is értjük, miért mondják a magyar népre, hogy túlfejlett a panaszkultúrája :-)

Aachenbe a DAAD révén kerültünk, mert ez a város a legeurópaibb állítólag, mármint ha azt állítjuk, hogy Nagy Károly tette le Európa alapjait 800-ban, amikor német-római császárrá koronázták. Nagy Károlyról pedig azt kell tudni, hogy nem létezett (Kitalált középkor című könyv), ha pedig létezett, akkor sem tudott írni-olvasni. Például a KRLS logó dizájnját is egy grafikus kisvállalkozónak outsourcingolta, ő csak a közepébe húzott bele egy elegáns irkafirkát.

Ja, egyébként az összes családtagunkat, rokonunkat és barátunkat megértjük, akik odavannak Aachenért, mert nagyon szép város. Most taglalni fogjuk, miért.

Egyrészt azért, mert alapvetően és önmagában véve szép: kissé dombos, középkorias, macskaköves, szökőkutas, parkos, játszóteres, gazdag, tiszta, stb., másrészt azért, mert nem bombázták szét (annyira), és a városépítészek sem csúfították el (nagyon) azt, ami eredetileg szép. De a külvárost sem, teljesen rendben van az is. Szóval az összkép, az első benyomás mindenképpen pozitív; és hallomásból tudjuk, a sokadik benyomás is pozitív szokott lenni.

Félmillió lakosa van, a város tele van belga és holland kocsikkal, mert a város nyugati határán van a hármashatár. Aachen francia neve Aix-la-Chapelle, hollandul Aken; az „Ak” szógyök pedig keltául vizet jelent. Ez azért fontos, mert a városban több helyen is van gyógyvíz, kegyetlenül büdös, az ihatóság határáig kénes, záptojásszagú (és talán ízű) wasser. Ráadásul meleg is, úgyhogy kitűnően alkalmas hánytatásra. Aki az Elisabethbrunnennél jár, semmiképp se hagyja ki, mert nem biztos, hogy földi élete során még egyszer ennyire gusztustalan vizet fog inni! Ez viszonyítási alap!

Aachenben máshol is van gyógyvíz, ami szintén meleg, de az szerencsére nem kénes. A gyógyfürdős városimázst egyébként nagyon nehezen tudják tartani, mert nagyon kevés helyen bukkanunk fürdőre vagy nyilvános kútra; viszont Bad Homburgban vagy Wiesbadenben minden erről szól.

Van egy nagy, poroszos egyeteme, ahova 30 ezer diák jár, a műszaki kar az egyik legnívósabb és legjobban felszerelt Németországban. Az egyetem legnagyobb auditóriuma a Kármán nevet viseli, ugyanis K. Tódor budapesti lakos fogta magát, és Aachenben fizikaprofesszorkodott, és itt is halt meg.

Aachenben gyártják az egyik kedvenc csokinkat, a Lindtet. A „legeurópaibb város” fő attrakciója persze a dóm, amit Japánban is mindenki ismer, és a reflektorfényben általában véve Nagy Károly áll. A dóm valóban olyan, amilyen a köztudatban: karoling high-end, oktogon szupermodell, történelem pure. Ha belépsz, rögtön jobb kéz felől találod a magyar kápolnát, ahol Árpád-házi királyok vannak. Fent az emeleten pedig Nagy Károly trónja van, az épületben van a sok ereklye közt Lyézus pelenkája. Kint, a dómudvaron egy Szent István szobor van.

Az egész várost szinte megszállták a szobrok, itt mindenféle érdekes helyi nevezetesség megtekinthető 3D-ben, például a Türe-Türe-Lieschen (kislány, akit nem engednek elmenni pisilni), a halas kisfiú (szintén pisil), a Klenkes (helyi köszönési forma, az egyik kisujjadat kell behajlítani), vagy a printenes kislány (Printen a híres-nevezetes aacheni mézeskalács, amit szintén Nagy Károlyra datálnak, az ő füveskertjéből szedték annó a fűszereket a mézeskalács tartósításához), meg a Bahkauv, a földalatti vízeket uraló sárkányfajzat, akitől kénes a víz, és aki az éjszaka részegen hazatámolygó férfiakat hátbatámadja. Van átállítható szobor is, Ági éppen konfigurálja a lovat.

Azért, hogy a hitetleneket is meggyőzzek az aacheniek arról, hogy nem csak a föld alatt van vizük, néhány éve feltártak a városban egy régi patakot, amely már nem a város alatt, hanem jól láthatóan a járda mellett csordogál, és amelyről leginkább esővíz vagy eső-csatorna jutott eszünkbe. Hát igen, bármennyire bájos is a város, a macskakövek és a kis dimbes-dombos utak hangulata nem kárpótolják a Rajnát vagy a Dunát, amelyek véletlenül sem itt folynak. Akkor leginkább az lenne a megfelelő megoldás, ha Hollandiát elárasztaná a tenger, mivel Aachen így tengerpartra tehetne szert, ami azért nem olyan rossz ötlet – hallottuk helyi ismerőseinktől. Ehj, ezek a hülye hollandok mindig lakókocsival jönnek, és a fogukhoz verik a garast, és tele van a lakókocsijuk halkonzervvel.

Nem értitek egy bekezdés óta, hogy miért kell behajlítani a kisujjadat, ugye? Hát azért, mert a tűgyárban kisujjal válogatták a gyerekek a tűket, és az olcsó munkaerő az összefogás jeléül a kisujj felmutatásával üdvözölte egymást. Ez a szokás sokáig megmaradt, de ma csak poénból használják az aacheniek, vagy még úgy sem, annyira kikopott.

És még annyi, annyi szokásuk van, hogy az semelyik PR-kiadványba nem fér bele, a város tele van szenzációval, történelemmel, látnivalóval. Folyton nagy a nyüzsgés, sok az egyetemista, éjszaka 2-kor is tele van az utca (tapasztaltuk). Eljutottunk a Starfish névre hallgató elég érdekes szórakozóhelyre is, ami a német és holland fiatalság első számú önleépítő klubja valahol a városszélen egy elhagyott gyárépületben. De mi mindehhez már öregek vagyunk :)

Drága húsnak is híg a leve

Németországban minden nagyon szép és minden nagyon jó, mert Made in Germany, hovatovább precizitás, illetőleg Autobahn; ezért úgy döntöttünk, ezúttal valami negatívumról írunk. Az pedig a hús. A hús ebben az országban alapvetően drága, és alkalmanként romlottan árulják.

Sokszor veszünk húst, és Mainzban minden üzletláncot megtiszeltünk már pénztárcánkkal. Legutóbb (két napja) az Aldiban vettünk rosszat, de nemcsak az „olcsó” húsnak híg a leve. A REWE is romlott hússal lepett meg minket, amikor éppen főzőpartit szerveztünk a barátainkkal, és ekkor igen nagyvonalúan meg kellett válnunk a szürke árnyalataiban játszó daraboktól. És a REWE-ben nem is noname húst vettünk, hanem a Brandenburgerét, amin volt mindenféle minőségi tanúsítvány, plecsni, DLG-aranyérem, satöbbi. Kinyitod az átlátszó műanyag dobozt – és láss csodát: a szép húsok közé szürke dögtetemeket raktak, amiről a szürkeség átment a szép húsokra is.

Eddig háromszor volt balszerencsénk október óta, ami kicsit sok. Az esetek nagy részében persze hibátlan az áru, de amikor rossz, akkor legalább mindig észrevehető a szürke és fehér romlás. Vagy ennyire finnyásak lennénk és csak a mangalica jó? Nem, ami szürke, az szürke! A hiba a nyereséghajhász vállalati szemléletben van!

Németországban egyébként már többször is volt botrány a rossz minőségű húsból, tessék csak a „Gammelfleisch” szóra rákeresni a Gúgül Nyúzban. Aztán, érdekesmód, néhány hét-hónap múlva Magyarországon is volt egy kisebb botrány a rossz hús miatt, de abban az országban nem az ilyen súlyú botrányokkal szokás betölteni a címlapot.

Garantáltan jó minőségű húst hozzáértés nélkül is lehet Németországban venni, viszont akkor többet kell fizetni. A hentesek közül azok jók, ahol a bejáraton van egy tenyérnyi F betű (ez a Feinschmecker étteremkalauz logója), azok valóban megbízhatóak. Csak ezek a drágánál is drágábbak.

De hogy jó vége legyen a szösszenetünknek, eláruljuk, hogy lement a tej ára, és már csak 55 centbe kerül egy liter másfeles tej, a 3,5%-os pedig 61 cent.

Bugatti Type 41-et láttunk Wiesbadenben

Nemrég azt írtuk, hogy Űrhajót láttunk a Rajnán. Ez ugyebár egyértelműen ritka jelenség, és miért gondolná az ember egy ilyen után, hogy hamarosan újabb, majdnem olyan ritka járművet fog látni. Pont ez történt.

Átmentünk Wiesbadenbe a jubileumi, 25. Oldtimer Rallyra, csak úgy, városnézési és autószpottingolási céllal. Csodálatos napsütés volt, bár amikor átmentünk a hídon, kissé szemerkélt az eső. Fél óra alatt ott voltunk busszal a belvárosban, addig ott sétáltunk, amíg nem kezdődött el az autószemle.

A város Hessen tartomány fővárosa (meglepő módon nem Frankfurt az), és dúskálnak a pénzben. Ez lerí a házakról vagy az autókról is, és az egész város olyan takaros. Az autószemlére Wiesbaden belvárosában került sor, egyszercsak elkezdték lezárni az utakat afféle Parlament elé helyezhető kordonkerítéssel, és kiürítették a piacteret. Itt rendezik ugyanis évről évre az oldtimerek versenyét. A kordonokból kialakítottak egy pályát, az útban levő szgk-kat elszállították. És máris kezdődött a parádé.

A pályára történelmi sorrendben mentek fel a járművek, vagyis először az 1910-es évek ördögszekerei durrogták végig az aszfaltot. Volt Locomobile, meg Ford T-modell és többek között egy régi Skoda is. Megjegyezzük, hogy a Skoda a világ második legrégebbi autógyára, tudtuk meg a helyszínen, és ezen nagyon csodálkoztuk, de lehet, hogy ez csak a Skoda reklámszövege. Mindenesetre volt ott igazán régi kurblis Skoda, és mi egyáltalán ott láttunk kurblis kocsit életünkben először.

Miután ezek eleget pöfögtek, jöttek a fiákereskocsira hasonlító járművek. Gondolom, ha csotrogányt írnék, az olyan "szentségtörés" lenne, mint amikor a rajnai Burant "leűrhajóztam". Szóval felvonultak a ködös Albionban készített saloon kocsik, very british, különleges formák, csak egy szigetországi kastély és egy esőfelhő hiányzott a háttérből. Volt régi Jaguar, Rover meg Rolls-Royce is, a szokásos.

Aztán beúszott a versenypályára egy sokméteres Bugatti, amiről megtudtuk, hogy a világ egyik legritkább és a legdrágább autója, már ha eladó lenne. A Bugatti Type 41-ből összesen csak 7, azaz hét darabot építettek, és állítólag 8 millió euró (mondom mennyi: 2 milliárd forint). A hétből az egyiket 10 millió euróért vették meg. Mind a hét darab más és más, csak a felépítésben és a típusszámban egyeznek meg. De nem értünk hozzá, ezt a pár adatot is csak úgy hallottuk; viszont a kocsi az tényleg Bugatti Type 41, mert a hivatalos honlap rajtlistáján is ez szerepel. A Bugatti Type 41-ről tudni kell, hogy a harmincas években csinálták, és azóta tartja a Royale néven is emlegetett Type 41 a világ legnagyobb hengerűrtartalmú motorának rekordját, mármint legális polgári utcai kocsi kategóriában. Ez a motor 12 ezer 7 száz valamennyi köbcenti!! És 250 lóerős, állítólag 200-zal is tud(ott) menni. A két tengely 4 méter 30 centire van egymástól. Szóval ilyen autót láttunk. Ha nem hiszitek, nézzétek meg!!

Eztán jöttek a Porschék, Maseratik, Mercedesek, BMW-k és Aston Martinok. Maseratiból csak kettő volt, a Bora típus az még tetszett is. Porschéből nagyon sok volt, meg is untuk őket (és a nap végére az autókat en bloc a nagy dózis miatt), szerintünk nem voltak szépek, - na, most kapunk a fejünkre. A Ferrari Dino sem tetszett. A Dino egyébként nem is viselheti a Ferrari nevet, mert olyan satnya egy kocsi, hogy a Ferrari is letagadta annak idején.

Az Aston Martinból a régiek nem tetszettek, a James Bond-filmekből ismert DB5 viszont annál jobban. Ja, és ami nagyon tetszett, az a Bentley S3 Saloon volt, ugye ez még a very british korszakból, jóval a Volkswagen előtt. Ekkoriban a Rolls-Royce-ra hasonlított nagyon a Bentley, konkrétan ez a típus a Silver Cloud III-mal keverhető össze könnyen. Na, ez a Bentley szép.

Lotus Elant is láttunk, és megállapítottuk, hogy a régi sokkal jobban nézett ki, mint a mostani Lotusok (a szomszéd utcában van egy új Lotus Elite vagy mi, de az csúf). A „régi sokkal jobban nézett ki, mint az új” megállapítás sok autóra érvényes, de nem az összesre. Az Audiból volt egy régi, ami olyan gyönyörű volt, hogy azóta se csinált senki olyan szép autót. Na jó, a mostani Audik se csúnyák, csak olyan egyformák és annyira „szokásos” ez a dizájn. Ja, azt most tudtam meg, hogy az az „Audi” a négy karika ellenére nem is Audi volt, hanem Horch, az előd, de akkor már ezt a logót használták, csak még nem fordították le latinra a „Horch” szót. A rajtlista alapján ez a kocsi egészen pontosan egy Horch 853 A Cabrio.

Az Alfa Romeók a felvonulás vége felé jelentek csak meg, ezek a 70-es években készültek, még épphogy befértek az oldtimer kategóriába. Különben biztos jöhettek volna régebbiekkel is, de valamiért inkább ezek a 70-es években készült Spiderek jöttek. Az Alfa Romeo Spider pedig a világ egyik legjobban sikerült kocsija, nagyon jól eltalált arányokkal, satöbbi, egyszerűen szép. Ritkának nem ritka, de annál szebb; legalább több ember örülhet neki.

Közelről is szemügyre vettünk egy Ford Mustangot, mire odajött egy német férfi, és elkezdett áradozni a Mustangokról. Hogy ez csak három sebességes, és az milyen jó. Meg úgy általában milyen szép és erős és jó. Ez a férfi tényleg olyan volt, mint egy felnőtt gyerek, de a jelenlévők nagy része ilyen volt. Nekem (=Andrisnak) gyerekkoromban a Mustang volt a kedvenc autómárkám, ha jól emlékszem.



Majdnem minden márkából volt valami, egyedül az orosz autók nem voltak ott, de nem is hiányoztak valamiért. Szóval rengeteg kocsit láttunk, estére meg rosszul voltunk, ha megpillantottunk egy autót. Pláne ez a mai dizájn, ez a semmilyen „formatervezett”, szélcsatornás, lekerekített!! Borzalmas!!

>>Figyelem, autóbarát olvasóink rengeteg képet találnak a Flickr.com-on, a mi oldalunkon!<<

A világ egyik legszebb dómjában jártunk

Elmentünk Düsseldorfba, de nem ez a lényeg, hanem hogy útközben megálltunk Kölnben. Ugye a két nagyváros teljesen egybeépült, csak néhány gyár és lakótelep választja el öket. A kettö közül Köln a nagyobb (és talán a szebb is, de ízlések és pofonok...), és egynéhány évtizede a multikulturalizmus legragyogóbb példája. Kölnben óriási török "kisebbség" él, emellett a világ minden népe; enyhe túlzással azt is mondhatnánk, alig látni németet.

A vonat direkt a dómnál áll meg, attól kb. 50 méterre - attól függ, a dómnak melyik pontjáról beszélünk, ez ugyanis Európa egyik legnagyobb épülete. 1884-ben a világ legmagasabb épülete volt abszolút értelemben, persze ez a 157 méter manapság nem sokra elég. Ma már csak Németország 2. legmagasabb dómja, ugyanis az Ulmer Münster ennél is nagyobb, 161 méter; korábban még itt is volt szerencsénk megfordulni. Összehasonlításként: Budapest legmagasabb épülete, a Parlament 96 méter, mármint a kupola tornya ennyire van a földtöl. Szóval, a lényeg, hogy ilyen nagy székesegyházban még nem voltunk. De nem (csak) a méret a lényeg.

Ahogy belépsz, rögtön halandó embernek érzed magad, ha más miatt nem, akkor azért mert ezekben az óriási belsö terekben egyszerüen eltörpülsz. Az alaprajza viszonylag egyszerü, áttekinthetö (amit a fotón látsz, az a föhajó apszisában van, a szentély mögött a padlón). Beülsz a föhajó közepetáján egy padba, és mire végignézel a kupolákon, elfárad a szemed, olyan nagyok a távolságok a templomon belül is. Nos. Ezek a méretek adottak. Ilyeneket egyébként akkor szokás mondani, amikor mást nem érdemes hangsúlyozni, azonban a kölni dóm legalább olyan szép és értékes müvészileg, amilyen méretekkel rendelkezik. Egyszerüen lenyügözö.

A kölni dóm ablakai a legszebbek közé tartoznak, worldwide. Az ablakok "klasszikusak", a "hagyományos" szabályok szerint készítették el öket, egy kivétellel. Ha jól tudjuk, a déli kereszthajó az, ahol Gerhard Richter ablaka van. Gerhard Richterröl azt kell tudni, hogy ö a kortárs német festészet leghíresebb és legdrágább alkotója, akinek a képeit a nagy aukciósházakban sokmillió euróért adják-veszik. De ez is mellékes, a lényeg az, hogy milyen ablakot csinált a déli hajóba. Amint azt a képen látjátok, olyan ez, mint egy nagy pixelkáosz - és az is. Az ablakot a müvészúr ugyanis úgy föstötte meg, hogy számítógéppel csinált egy ablakot, majd annak az egyes részeit random beszínezte, mondván, ha találomra festi be, akkor azt nem is ö festi hanem a Jóisten, márpedig egy ilyen katedrálisba nem festhet akárki. Szóval Richter ezen a módon outsourcingolta a munkát a Jóistenre, aki random megfestette az ablakot, neki csak annyi dolga volt, hogy berakja. És kész.

A turisták persze ennek megfelelöen lépnek be a hatalmas falak közé: elámulnak a méreteken, majd a közepe felé megállnak, és a kereszthajó végét fotózzák, mint az egyszeri japán ember. Így tettünk mi is. Ezen kívül megnéztük a középsö apszist is, amögé is elmentük, ami azért jó, mert az nem mindig van nyitva. Ennek is örültünk.

Űrhajó úszott a Rajnán

Űrhajót láttunk, fényes nappal, tegnap délután 18 órakor, a Rajna felett, méghozzá igazi űrhajót, és tényleg láttuk.

Ne aggódjatok, nem kezdtünk hallucinogén anyagok fogyasztásába, és a józan ítélőkészségünk is a régi, csak akartunk valami bulváros címet is. Ehhez persze bulváros történésre is szükség volt, és gondoltuk, nem a mostani tapétázás vagy az egyetemi fotosopp-óra számít annak, hanem a rajnai űrhajózás.

A nagy népeseményt 17 órára hirdette meg a város hivatalos honlapja, elvileg ekkor kellett volna elúsznia a Buran nevű űrhajónak a Rajna mainzi szakaszán. Mi negyedre értünk oda, úgyhogy miattunk el is úszhatott volna, és fényképezőgépet se vittünk eredetileg, csak később mentünk vissza érte az 50 méterre lévő lakásba - dehát ezek az orosz űrhajók már csak ilyenek, ez éppen egy órát késett.

A part éppen annyira volt tele, mint nálunk augusztus 20-án, és az emberek itt is hülyék, konkrétan mellettünk egy férfi a félméteres, x millió forintot érő fotóapparátjával mindent fényképezett, amíg nem jött a szenzációs és döbbenetes űrjármű: vízben fürdő kacsát, gyorsröptű madarakat, motorcsónakokat, repülőket, túlpartra zoomolt, ez-az-amaz, abszolút mindent fotózott, ami mozgott, mert nehogy elrontsa, amikor jön a szputnyik.

Mikor mindenki beállította a csúcsszuper, kétmillióhatszázötvenezer forintos fotóapparátot, és lehessegette a csilivili manfrottó állványról a legyeket, jött az űrhajó. De nem, mégse jött, mert pont erről szól a várakozás. Ami jött, az csak két sebességmániás jetskis sportalkat, akik viszont semmi hírt nem hoztak a rajnai űrhajóról. Fotós pajtásainknak ez mindegy volt, fotózták hát a jetskiseket, jobb híján. Ejh, azok voltak az idők, amikor pénzért kellett előhívni a fotótekercset!

Naszóval, telik az idő, a fotós kollegák a hangyákat örökítik meg magyar nyelvű társadalomépítő kommentárjaink kíséretében, jómagunk pedig önkritikát gyakorlunk, hogy mit keresünk itt; ám ekkor valóban feltűnik az entörprájz. A sci-fi rajongó apukák lendületbe jönnek, csattognak a fegyverek, beteljesülnek az elvárások, a kiszolgált űrhajó meg szép lassan közeledik a speyeri technikai múzeum felé egy óriási teherszállító hajón.

Csendben (kissé félreérthető lenne, ha azt mondanám: feltűnés nélkül) haladt el a szerelvény a híd alatt, éppen úgy, ahogyan máskor szokás vontatni. Körülötte turistahajóról figyelték a nagyszabású vonulást, előtte a tűzoltóság biztosítja a szabad vízi utat (sokan saját járműről próbálták megközelíteni az űrhajót), a parton szirénázó vízimentők. A parkolók tele, a taxisoknál megy az üzlet. Ja igen, azt is kifogásoltuk, hogy az űrhajó annyira tele volt aggatva hirdetésekkel, mint egy focipálya. A mellékelt képeken ajánljuk az utolsót, amelyen a hídon tolongó tömeget is lehet látni.

Maga a Buran - ami hóvihart jelent oroszul - a Szovjetunió egyik birodalmi cirkálója, csillagrombolója volt, ezzel készültek leverni a lázadókat vagy ellenforradalmárokat, vagymi. Azonban Skywalker bedöntötte a birodalmat, és ezután privát keretek közt folytatódott a rozsdásodás. Mivel az oroszoknak nem volt apanázsuk a rozsdahegyre, átpasszolták a gazdag dojcsoknak, hadd csináljanak rendes múzeumot, idegenforgalmat és pénzt belőle.