Nem szagol, nyel!

Azért meg kell hagyni, vicces nép ez a francia, tudják, hogyan kell előre menekülni. Büdösek voltak, hát feltalálták a parfümöt; amikor pedig berohadt a tejeskanna, hagyták még egy kicsit érni, és kész is volt a finom sajt. Egyedül csak arra nem találtak fel semmit, hogy mi van akkor, amikor a sajt büdös. A sajtparfüm hiányában azt tudjuk ajánlani, hogy ne nagyon szagolgassátok, csak nyeljétek!

A sajttálat a (kétszintes) luxemburgi Osanban vettük, ami ugyanabban tér el a budapestitől, amiben az angol/ír Teszkó az Ostblock szupermarketeitől, tudjátok; mindegy. Az alsó szinten megtaláltuk a sajtos részleget, ahol hatszázezermilliárd sajtféléből választhattunk. Mi inkább a francia sajtokra voltunk kíváncsiak, de becsúszott egy svájci is a kosárba, egy Tête de Moine, ami úgy néz ki, mint egy virág vagy egy vékonyabb karfiol, mert fehér átlátszó szirmai vannak. Ezt még aznap elpusztítottuk, könnyen ehető, továbbá parmezánra emlékeztető íze van, szaga alig. Ajánljuk azoknak, akik a túrórudit analizálva eszik, mert ezt a sajtot is remekül lehet cincálni.

Vettünk azonban egy francia sajttálat, aminek annyira förtelmes szaga volt, hogy a vonatban mindenki sajnálkozva nézett ránk. Kinyitották az ablakot, odébbhúzódtak, satöbbi. Luxemburg-Trier-Mainz útvonalon jöttünk, mintegy 4 órán keresztül hoztuk zavarba utastársainkat.

A sajttálon ezek voltak: Munster lait cru, Le bleuet du chatelard, Saint-Marcellin l´étoile du Vercors, Normanville, Enrobé chèvre, Tomme des Bauges. A képen a „Münszter le krü” van a pirosas csomagolásban, a „Lö blöé dü sátelár” a kék szegfűs, „Szen Márszelen létoál dü Verkor” a facsomagolásos, de rá van írva, a „Normanvill” az a fehér Nor-ral kezdődő, az „onrobé sevr” az csak a sajtfajta, az aszalt gyümölcsös kecskesajt, a „Tom dé Bozs” az a barnás héjú penésztömb Bozs városából, ezen semmilyen cédula nem volt.

A münszter egy híres elzászi sajtfajta, Ági kedvence, és a világon ez a legbüdösebb. Én nem mertem megkóstolni, pedig elszánt voltam; így csak a szagáról tudok beszámolni: harsány, fékeveszett penészbajnokság, intenzív, gátlástalan rothadás és tespedés, pókháló, pince, doh (Ákos szerint: három napja napon rohadó tyúkbelsőségek). De biztos finom, én mindent elhiszek. A kettes (az árulkodó nevű Blöé dü sátelár) számú sajt kemény, íze közepes, a szaga viszont eső utáni baromfiudvarra emlékeztet, és nem olyan merész, mint az előzőé, csak közelről érzed, de hányszor mondtam már, hogy ne szagolgasd. Saint-Marcellin l´ètoile du Vercors – végre egy olyan sajt, ami ízlik. Kenhető ez is, mint az első, és nagyon finom. Édes, zsíros, telt, tiszta kalória, laktat, semmihez sem hasonlítható, inkább ez lehet mérce, tényleg finom, neked is ízlene. Hátránya, hogy rettentően büdös, továbbá gusztustalanul néz ki, fehér és enyhén fodros külseje van. A Normanville-lel szintén megkentem egy kenyeret, ez leginkább olyan camembert-es, csak érettebb és büdösebb azoknál, amikhez mi hozzászokhattunk. Viszont sokkal finomabb annál, amennyivel büdösebb, úgyhogy ideális élvezeti cikk. Az enrobé chèvres az a sajt, ami nagy valószínűséggel mindenkinek ízlik, mert ez egy könnyű, édes kecskesajt, a szélén pedig aszalt sárgabarack volt, ami egyrészt száraz, másrészt pedig átitta a sajt. Ebből olyan is létezik, amire szilvát raknak. A barna penészes sajttömb egyáltalán nem büdös, csak közelről, de nem kínozzuk magunkat, bevesszük és szétrágjuk. Hát ez is finom, de nem különleges annyira, mint a többi. Egyszerű keménysajt. Érdekes, a keménysajtok annyira nem dobtak fel minket, mint ezek a kenhető, többnyire büdös sajtköltemények.

Jean-Yves Thibaudet meggyakja a Steinwayt

Ez kész, ilyen nincs, ez, ez, ez... nem hiszek a szememnek, nem hiszek a fülemnek, dehogynem, de nem, nem, mégsincs ilyen!!! De az Ákosék sem hittek semmijüknek, és ők is csak tátogtak meg hüledeztek, amikor befejezte ez a Thibaudet gyerek a zongora szétverését. De nem verte szét mégsem, mert Rahmanyinov Paganini-variációinak utolsó hangja egy majdnem csendes plöttyintés, csak hogy mutassa, megmaradt a hangszer, semmi baj. Élőben Rahmanyinov, Thibaudet előadásában, emberek, hát ilyen nincs, ilyen nincs és mégis van!!! Láttátok volna a kezét!!!

Kezdődik. Thibaudet nekimegy a zongorának, a hallgatóság szétfolyik a székekben, lefolyik, letaglózza Rahmanyinov, és onnan, a földről nézed/hallgatod végig a darabot, teljesen lebilincselve, mint egy rabszolga. Kész. Egy perc se ment el, de ilyen jó koncerten még nem voltál, pedig... De gondolataid sincsenek, mert az összes hang, mind a tízezer az agyadban vágtázik. Hiába hallgattad otthon CD-n, fölösleges; a dallamot mondjuk lehet ismerni, oké, még nagy vonalakban is lehet ismerni, oké, de nem jutsz közel a darabhoz. Thibaudet meg nemhogy közel vitt, hanem belerakott. És csak hallgatod, letüdőzöd a hangokat, amilyen mélyre csak lehet. És mert már ismered otthonról, megszólalnak azok a hangok, amelyeket eddig halottnak hittél. Pedig otthon is a Pletnyev meg az Askhenazy játssza Rahmanyinov Paganinijét – cédén, de kérdés, minek is. Valahol kazettán megvan ráadásul az is, ahogy maga Rahmanyinov játssza. Két darab néhánycentis hangszórón.

A zenekar a BBC Szimfonikus Zenekar volt Thibaudet mögött, tökéletes volt, abszolút egyszerre lélegeztek. A karmester a BBC Szimfonikusok jelenlegi chefdirigentje volt, egy cseh táltos, Jiri Belohlávek. Nem tudjuk, hogy mennyire a zenekar és mennyire az ő tehetsége a ludas az egységes zenei képben, de mindegy. Meg azt sem értettük teljesen, hogy a hangszerek ennyire jók vagy a terem akusztikája, mindenesetre olyan hanghatásoknak voltunk kitéve, amilyennek ritkán. Inkább a hangszerek lehettek jók, mert a koncertterem (Wiesbaden, Kurhaus, ez van a képen) körülbelül olyan, mint a Zeneakadémia nagyterme, talán egy picivel csicsásabb.

Kiszédelegtünk az úri kaszinóból. Egymást licitáltuk túl, hogy mennyire tetszett, de hamar kiderült, hogy ezen a szinten már a trágár szavaknak sincs elegendő kifejező erejük. Még egy darabig a zene hatalmában voltunk, aztán másra terelődött a beszélgetés. Hát igen, ha ezért a koncertért négyőnknek fizetni kellett volna, az pont 300 ojró lett volna, mert 75 volt egy jegy. 18 ezer forint. Még jó, hogy ismertük Annát, aki a Rheingau Musik Festival egyik szervezőjeként becsempészett minket a földszintre. Annával voltunk néhány nappal korábban (többek között) egy Messiaen-koncerten is, az is nagyon tetszett, egy ritka szimfóniáját, a Turangalilát hallgattuk meg; most nem kezdünk bele annak az elemzésébe, pedig simán megérne egy misét, mert monumentális volt, az SWR Szimfonikusok is jók voltak, és még sose hallottuk az Ondes Martinet nevű, kissé futurisztikus hangszer hangját.

Ez a fesztivál egyébként a legjobbak közül való, itt lesz/van/volt a zene legjava: New York Philharmonic Orchestra, Lorin Maazel; Sonatori de la Gioiosa Marca; Alfred Brendel, mittudomén, tényleg a legjobbak (persze a nagy nevek is lehetnek kevésbé jók, például a Budapesti Fesztiválzenekar állítólag nem volt ezúttal annyira jó, a hegedűvirtuóz Leonidas Kavakos állítólag túl mesterkélt, beállított volt; pedig ők nemzetközileg is jónak számítanak). De mi sem a Sonatorin, sem a New York-in nem leszünk itt, lassan csomagolunk hazafele; meg aztán egy 150 eurós koncertre már nem biztos, hogy be tudna minket csempészni az Anna.