Für Bali über Mainz :-)

Ági e io qui a Magonza (Mainz o Mayence francese) ci troviamo bene, è una bella città. Abitamo in un bilocale vicino al centro e al fiume Meno (Main), ma lontano dall´università. Studiamo tutti i giorni, ma se siamo troppo stanchi andiamo a fare une passeggiata al centro o a fare lo shopping.

Ci sono molti locali a Magonza: enoteche, ristoranti, bar, pub, pizzerie e birrerie. Di solito mangia alla mensa dell´università, qui è difficile trovare un posto dove per sedersi. La mensa dell´università è non cara e c´è la Mensaria, qui si possono mangiare degli spuntini cinesi. Dei vini migliori qualita sono all´enoteca Villa Vinum in via Große Bleiche. Il ristorante migliere è „Buchholz” (una stelle Michelin), ma questo é caro.

Alfa, Omega, afro- és ufóital

Aki járt már Németországban, az tudja, hogy itt az alkoholmentes italok két klasszikussal kezdödnek, A-Safttal és O-Safttal (nem összetévesztendö a müncheni “O'zapft”-tal - 14 éven felülieknek -, “is”-zel kell folytatni). Mindkettöt szénsavas ásványvízzel (Mineralwasser) szokták leggyakrabban inni, ekkor Schorlénak hívják az eredményt, és a balatonparti üdülökben, éttermekben is kezd terjedni - hála a német turistáknak. Ne felejtsük el, hogy az alkoholmentes fröccs - ahogy én nevezném - lehetöleg a legjobb, legmagasabb százalékos gyümölcslevekböl készül, így joggal felmerül bennünk a kérdés: minek higítják? Válasz: mert ez öko-bio-szuperegészséges, nem úgy, mint a tiszta gyümölcslé. Utóbbiból mellesleg nem kicsi a választék, a leggyengébb közértben is finomabbnál finomabb gyümölcsleveket kapni kb. 65 centért, nyárra például ideális üdítönek a lime-citrom-grapefruit-ot szavaztuk meg, télen valami “melegítöbb” kombinációra vágyunk. Vannak esetek, amikor a németek ragaszkodnak a tömény alkoholmenteshez, ez a legújabb bio-befolyásról árulkodik. KiBa, ezt már megtanultuk, a Kirsche+Banane (mindkettöböl a Saft), nagyon finom, már-már laktató kombináció. Aki nagy hasznot farag ebböl a nagy bio-trendböl, az a Bionade nevü üditöital, szintén érdekes íz-választékkal, de nevezhetjük egyszerüen piros, fehér, zöld és sárgalöttynek is, megspékelve jó kis PR-ral.

Bajor múltunk miatt a helyi sörre vadászunk. Ki kell ábrándítanunk mindenkit: Mainzban igenis van helyi sör, neve nem jut most hirtelen eszembe, egy sörözöben kapni, másutt még nem találkoztunk vele, se üzletben, se sörözöben. (Jelentem, utánaéztünk: Eisgrub.) Talán majd egyszer megtudjuk, hogy is van ez, miért rejtegetik a helyi büszkeséget… A Kölsch (ejtsd kölcs) befolyása ezzel szemben ebbe a térségbe is elér, bár kicsit “odébb” többfélét kapunk a Kölni sörböl, itt keresgélni kell. Az egyetemistás bulikban nem hiányzik továbbá a bajor weissbier, másnéven weizen (kristall/dunkel/hefe) sem. Altot eddig nem láttunk, pedig az is “menö” errefelé.

Akit érdekel a sok-sok sörfajta, hogy mit miböl lehet inni, és mi az az ober- meg untergärig, hogy a Märzen mi, és hol érdemes füstös sört inni, annak ajánljuk A német söroldalt a neten, németül persze. Ki fogjátok találni a honlap címét. : )

Rheinland-Pfalzban bort kell inni, tudjuk, de a partikon itt is inkább söröznek, hiába a rajnai rizling. A közelben készül a Henkell Trocken is, de pezsgözéshez alkalom kell. A sok bor- és pezsgömárkához már-már szakértelem kell, ami egyetemista körökben kevésbé elterjedt. Almabor, ez már izgalmasabb a helyi fiataloknak, megkóstoltuk, borzalmas. Mintha fröccsként vagy keverékként is lehetett volna kapni egy bulin.

Persze nem válik ennyire külön az alkohol az alkoholmentestöl. A Radler közismert, Russ'n és Neger már inkább bajor alapfogalmak. A sört mindennel pancsolják, ezeket a keverékeket a boltban is kapni, a Becks, Bitburger vagy Schöfferhofer altípusai (pl. Chilled Orange, Passion(fruit), Grapefruit) sokat sejtetnek, már kóstolás nélkül is.

Végül még két apróság. Aki szeret nosztalgiázni, az próbálja ki az ös-német-kólát. Afri-Colának hívják, garantáltan kóser, amerika-ellenes, trendi-retró és van benne koffein rendesen. Talán olyan lehet, mint a magyaroknak a bambi. A másik régi klasszikus a Bluna (régen így hirdették magukat: Sind wir nicht alle ein bisschen Bluna?). Ez a német bambi. Ki kell majd próbálnunk, míg itt vagyunk, de van még idönk!

Amit kipróbáltunk és nem kellett volna: Halloweenkor a Vodka Waldmeister: pici, zöld, édes és rossz. UFOk biztosan élvezik.

És hogy ne feledjük: a németek átlagosan napi 4 csésze (filteres) kávét isznak, ezzel az évi 160 literes kávézásukkal simán megelözik a 115 literes sörfogyasztásukat (/fö/év), ami nem semmi. És ha hozzátesszük, hogy ásványvízböl is elfogy vagy 129 liter, akkor biztosak lehetünk, hogy a német sör a minösége miatt lett híres, nem csak az elfogyasztott mennyiség miatt.

Rock, Koblenz und Scheisswetter

Pénteken (nov. 23.) elmentünk az egyetemen található InterBar nevü kocsmába, amely egy sokemeletes kollégium pincéjében van. A meghívó szerint itt muzsikált két együttes: egy Naked Spoon nevü (valahonnan Eifel környékéröl, ez tölünk kicsit nyugatra van) és az Expected Jewels (Mainz büszkesége). Az elsö igazából eléggé gyengécske volt, sima grunge müfaj, néhány akkord és ricsaj. A második már jobb volt, ez olyan nu-metal volt, eléggé kemény zene, de legalább változatos, és jobban is zenéltek, továbbá az együttes tagjai is összeszokottabbak. Nem vártuk meg a végét, 11-kor hazamentünk, de még így is halláskárosultak lettünk. Ugyanis nem vittünk sem vattát, sem füldugót – szemben a campuson élö öslakókkal, akik már tudják a dörgést. Képzelhetitek: egy 40 négyzetméteres klubhelységben N+1 decibel, amihez ajándékba kaptunk egy pulóvernyi füstöt.

Szombaton otthon voltunk, mostunk, pihentünk és takarítottunk, tegnap pedig elmentünk Koblenzbe egy spanyol barátunkkal, Vanessával. Koblenz egy 100 ezres kisváros, „németes” belvárossal: vagyis a vasútállomás környékén átlagos (tiszta) lakóházak és utcák vannak, kicsit beljebb van egy bevásárlóutca a szokásos üzletekkel/butikokkal, no meg aztán ott van a történelmi városrész, illetve a helyi látványosság, a Deutsches Eck. Németország sarka. De kezdjük az elején.

Vonattal kb. másfél óra az út Mainzból. Végig a Rajna mellett mész, egyszerüen lenyügözö, nagyon szép ez a folyó!! A túlpart (is) dimbes-dombos, útközben, St. Goar környékén pedig ott a Loreley.

A vasútállomás mellett van a tourist info, ami Koblenzben vasárnaponként zárva van, felejtsétek el. Helyette inkább menjetek majd be a belvárosba, csak 10 perc séta, és öt perc múlva egy szép kastély mellett fogtok elmenni. Ezután ha kimentek a Rajnához, meglátjátok a túlparton Ehrenbreitstein várát.

Továbbhaladva pedig elökerül a Deutsches Eck, ami azért Németország sarka, mert itt folyik össze a Mosel és a Rajna (ez föleg a légi fotókon vagy a túlpartról, a várból mutat jól, sajnos mi nem mentünk át; a fenti napsütéses képet a wikipédiából kölcsönöztük); és a két folyó egy hegyesszöget metsz ki a városból.

Ennek a csücsöknek a végén pedig van egy monumentális lovasszobor, amelyet I. Vilmos császárnak emeltek az 1890-es évek végén. A szobor elött zászlóerdö van: Németországé a sarokban, mellette az egyes német tartományoké, aztán az EU-é, és az Egyesült Államoké. Utóbbit nem értjük, mert a világháborúban lebombázták a szobrot, és magát a várost is porig: egy tábla szerint az épületek 90%-át érte bombatalálat. Lehet, hogy késöbb az amerikaiak segítettek a szobor helyreállításában, nem tudjuk. Az emlékmü egyébként olyan, mint Rómában a Vittorio Emanuele-féle, tudjátok, az a Forum Romanum melletti, úgynevezett Írógép.

Eddig nem mondtuk, de felváltva szakadt az esö és a jégesö, pár perce pedig kisütött a nap. Bementünk a legközelebbi étteremféleségbe egy jó forró teáért, ehelyett kaptunk egy forró Aldi-teát másfél euróért (kellett a hülye turistának a Deutsches Eck mellett megáznia és bemenekülnie; „felejtsétek-el-2”). Miután felmelegedtünk, és az esö is csak pettyekben esett, bementünk a belvárosba.

Ez pedig majdnem unalmas, de azért éppen annyi látnivaló van, hogy egyszer érdemes legyen megnézni. Van néhány múzeum útközben, amit kihagytunk, és vannak persze szép templomok is, amelyek közül érdemes megnézni a legrégebbit: ez a Deutsches Eck mellett van, és még a 800-as években építették a frankok, azon belül a karolingok. Ezt az angolok bombázták le, de késöbb szépen felújították, amint azt a fenti fotó is mutatja.

Kis várostörténelem (a földön elhelyezett tábla felirata): 1944 – 1984 1944 áprilisa és a háború 1945-ös befejezése között 3772 repülögép 40 légitámadás során 10.000 tonna bombát dobott Koblenzre. November 6-án a belváros 87%-a romokban, 2.000.000 köbméter törmelék borítja Koblenzet. A 25.000 lakásból 15.000 megsemmisült, 1.000 halottat siratnak. – 1984: Koblenz 50.000 lakást és 115.000 lakost számlál. Nagyobb és jelentösebb mint valaha. (hozzáfüzhetjük: azóta a 115 ezerböl valamiért 10 ezer másik városba költözött, vagy az 1984-ben közölt adat volt túl nagyvonalú)

Szintén érdemes felkeresni a legnagyobb templomot, a Liebfrauenkirchét, ennek a középsö hajója, és annak a színei nagyon érdekesek. Benéztünk még a jezsuiták elég modern templomába is, ahol az oldalhajót - furamód - kisebb tárgyalótermekre és kávézóra-büfére cserélték le. A jezsuita templom mellett van a régi városháza, ahol is találunk egy vasárnap zárva tartó tourist infót. Az egyik épület ablakába befalaztak egy jövendömondót, ami nagyon vicces volt, ahogyan az is az, hogy a koblenziek szobrot emeltek egy gumicukorárusnak bácsinak.

A sétálóutcákban ugyanazok az unalmas márkák és boltok vannak, mint minden német városban: Esprit, C&A, Galeria Kaufhof, kik, dm, Karstadt, mittudomén. Ist doch zum Gähnen. Ezeken kívül néhány szép épület van, amit inkább eladtak a multiknak jó pénzért, akiknek persze karban kell tartaniuk, és ezt meg is teszik. Viszont vannak vicces szobrok, van egy köpö kisfiú például, aki a város szimbóluma is egyben, minden csatornafedélen ö látható. Van egy Max&Moritz kávézó is: aki ismeri, az érti, aki nem, annak majd máskor meséljük el.

Amikor ott jártunk, éppen a karácsonyi vásárra készülödtek, ami este kezdödött, viszont akkor mi már Mainzban voltunk, és társasjátékoztunk (El Grande, Spiel des Jahres ´96) und es hat Spaß gemacht! :)

Sajtótörténelmet ír 160000 Cicero

Nem, nem az ókori rétor 160 ezer példánya ír sajtótörténelmet, hanem Európa legjobb, azonos nevet viselö magazinja, annak is a decemberi száma (mivel elöfizetök vagyunk, ezért a karácsonyi számot már november 21-én megkaptuk).

A havilap olyat csinált, amit a sajtótörténetben soha senki: minden egyes számnak -160 ezer példánynak - más címlapja van.

A mi címlapunk a 47135. a 160. ezerböl, a mi címlapfotónkon pedig Hillary Clinton látható egy kampánykörútján, az összes többi decemberi Cicerónak valaki vagy valami más szerepel a címlapján. Ezenkívül van egy képaláírás is, valamint forrásmegjelölés (ezek a kép alatt), illetve a képkészítés helye és ideje (ez a kép fölött, külön kis dobozkában). A papír nagyon jó minöségü, a fénykép lakkozott.

Az egésznek az ad keretet, hogy "Az év képei 2007"-et a Cicero ezúttal a címlapon kívánta elhelyezni, ´ssa szerencsétlenek csak így tudták megoldani :)

Na jó, de hogy? Hát úgy, hogy összebeszéltek a Reutersszal, hogy bocsásson a Cicero rendelkezésre félmillió képet, a szerkesztök kiválasztottak ebböl 160 ezret (gondolom ehhez alapból járt a képalá, a forrásmegjelölés és a képkészítés helye), majd rárakták a HP egyik kölcsönadott szupergépére a 9 terabájt (!) méretü cuccot, amit aztán egy - külön erre a célra kifejlesztett - programmal (megmókolt Adobe Creative Suite 3.0) megszerkesztettek (van álló és fekvö képes címlapsablon; a mienk fekvö képes). Ezután a ment a nyomdába, különleges papírra nyomták és szintén valami spec. lakkal fixálták az egészet. A 160 ezer eltérö borítóba meg ugyanazokat a belsöket rakták.

A Cicero egyébként nemcsak kívülröl elitista, a szerzöi között is a legjobbak vannak: világhírü politikusok, tudósok, színészek, zenészek, a pápa, nagyon jó újságírók, mittudomén.

De az sem gyenge, hogy egyáltalán 160 ezer nyomtatott példányt produkálnak úgy, hogy nincs benne bulvár, hanem 100% kulturális és politikai tartalom. (Ok, az pedig éppen öket segíti, hogy az internet éppen a tartalmas havilapokat/magazinokat kíméli, és a napilapokat mészárolja.)

Nemdublin. Vidéki ír látnivalók

Dublin 5, szombat:

Newgrange-et leginkább autóval lehet megközelíteni, nevetségesen keskeny utakon, ami egyébként egész Írországra jellemzö, állítólag. Newgrange arról híres, hogy itt található a zöld sziget Stonehenge-e, ami persze teljesen más, mert fedett és kisebb (és még 3212 dologban eltér). Körülbelül 5000 éve építették, és úgy néz ki, hogy a közepén van egy kicsi, de magas terem, annak van három szentélye, és kizárólag az év legrövidebb napján (dec. 21-én) világít be a napfény a közepébe egy folyosón, egyébként tökéletes sötétség van bent.

És ez a poén: bent díszesen faragott kövek vannak - és töksötét. Ezeket a misztikus jelek normálisan csak december 21-én lehet látni, és persze akkor, amikor ég a villany, vagy amikor az idegenvezetö elindítja a december 21-i fényjáték imitációját: lekapcsolja a világítást (nulla fény), majd a folyosó felöl, kintröl egy lámpa imitálja a dec. 21-i felkelö napot, ahogyan az bevilágítja a folyosót és a központi termet (fotózni nem lehetett). Mindezt 5000 éve épitették úgy, hogy azóta állítólag egyszer sem ázott be, pedig csak egymásra fektetett kövekböl, záróköböl és földböl van az építmény teteje. A képen a domb bejárata látható, monolitokkal, ahogy kell.

Az Old Mellifont Abbey szintén olyan 50 km-re van Dublintól É-i irányban. Ez Írország elsö ciszterci monostora. csak a romok maradtak meg, de az alaprajzból,a kövek helyéböl is kiderül, hogy méreteiben is rendkívüli lehetett. teljesen egyedinek számít az 1200 körül épített, 8 szögletü lavabo, vagyis a keresztelö, ami szerencsére egészen jó állapotban maradt meg.

Megnéztük még azt az ír temetöt is, ahol a legrégebbi ír kökereszt (kép) van. Ezt valamikor 1000 táján állították fel, és azóta is ott van egy templomrom mellett. Ez nemzeti jelképpé vált, gyakorlatilag minden ír szuvenírboltban van valami motívum, díszítöelem vagy minta a különbözö csecsebecséken.

Update: a homokkö keresztet 900 körül állították, továbbá nem feltétlen az elsö, csak a leghíresebb, és a hely neve Monasterboice. Magán a településen már az 5. században is laktak kelták, ha jól tudjuk.

Kastélyvizites különkiadás! A megdöbbenés a bejegyzés végén lesz! Hoppá!

Dublin 4, péntek:

A Dublin Castle helytörténeti múzeum, ahol egy tekintélyes méretü kastélyban ismerkedhettünk meg az utóbbi 10-15 század történelmével, uralkodóival. Csak csoportosan lehet megnézni, idegenvezetövel, és van diákkedvezmény. Mindenhol lehet fényképezni, kivéve azt a helyet, ahol van Dyck egyik képét állították ki (ezt egy olasz turista mégis lefozózta, az idegenvezetö nagyon ideges lett). A jellegzetesen brit (lásd fotó) falak közt stílus nélküli bútorok voltak, persze ez csak kontinentális szemszögböl igaz. Tükörterem, trónterem, lovagterem.

A belsö udvar után megnéztük a régi városfalakat, illetve azok rekonstrukcióját. Régen a vár körül folyt egy patak/folyócska, és azt hitték, hogy amiatt terjed a pestis, ezért befalazták és betemették, és most a föld alatt folyik. Ahol van egy kis víz a várfalak mellett, oda kötelezö jelleggel dobálják a turisták az aprópénzt, mintha fegyvert szorítanának a tarkójukhoz. A kijárat egy nagyon hosszú kávézón át vezet, ahol a szokásos ír szuvenír mellett Waterford kristályokat is kötelezö vásárolni, különben baj lesz.

A dublini öslakók egyébként megdöbbentöen kedvesek. Elmentünk még a St. Stephens Greenre is. Amikor itt sétáltunk, a Moirák szoborhoz (The Fates, avagy: moirák, párkák, stb., fotó, egyébként semennyire sem számít helyi látványoságnak) érve odajött hozzánk egy néni, és elmondta, hogy melyik mit csinál a sors fonalával: egyik szövi, másik gombolyítja, harmadik elvágja az ember élete végén. Miután ezt közölte, szép napot kívánt, és elment. Emberek! Elképzelhetö ez a jelenet Budapesten?, hogy megállítasz a Ferenciek terén két totál turista kinézetü, támolygó fiatalt, és pusztán az információközlés élvezetéért elmondod, hogy a tér erröl a templomról kapta a nevét, és hogy a szerzetesrend neve a világnyelveken így és így van? Nem. És az írek részéröl ez szokásos.

Elötte egy bácsi állított meg minket, és megkérdezte, hogy visitors vagyunk-e (dehát üvölt rólunk, fotótáska, stb.). Majd elmondta, hogy a környéken mit érdemes megnézni, jöttek az insider tippek, és kellemes itt-tartózkodást kívánva elment.

Elöször majdnem elküldtük, azt hittük, a szokásos kéregetés céljával szólít meg. A néninél már tudtuk, hogy a moirákat fogja elmondani.

Kéregetök egyébként vannak, nem is kevesen, ök többnyire romániai cigányok. persze mindenféle népség van. Van a Grafton Streeten egy magyar is, olyan egyetemista-forma, aki abból él, hogy kivisz egy zsák homokot, leteszi a földre, és farag belöle egy fekvö bárányt. És ezt minden nap.

Hihetetlen folytatódás! Különkiadásos szenzáció az ír lebujokban!!!

Dublin 3

A Temple Bar egyrészt a negyed neve, másrészt a névadó báré; mindkettöt föleg turisták látogatják. Régen ez volt kb. a lebuj-negyed, kétes hírü lokálokkal, most pedig kulturális negyed szeretne lenni. Vannak most is nightclubok, de ezek szerintünk nem olyanok, mint régen lehettek.

A Temple Bar (maga a kocsma) viszont nagyon diszkrét pub, még cigizni se lehet, ahogy semelyik ír kocsmában se lehet. Ide abban a reményben mentünk el, hogy élö ír zene lesz, ahogy hirdették, de kiderült, hogy nem, mindemellett akkora tömeg volt, mint a legszaftosabb Fidesz-nagygyülésen. Tényleg nem lehetett közlekedni, körülbelül 5 perc volt, míg eljutottunk a bejárattól a pultig (Guinness, ír kávé - köszönjük Sanyi!).

Ezután átmentünk egy másik kocsmába (már nem emlékszünk a nevére, de az is a Temple Bar negyedben volt), ahol valóban élö zene volt. Orsi fel is vette videóra, ahogy Ági valami ír dalt énekel. Fél kettö körül hazaindultunk.

Késöbb találkoztam Mainzban egy dublini lánnyal (aki ráadásul írül is tud), és mondtam, hogy voltunk itt. Az a baj, hogy már nem jegyeztem meg pontosan, de a legjobb ír pub a St. Stephens Green környékén van valahol. Aki tud erröl valamit, kérem, ossza meg a közállapotok javulása érdekében.

Folytatódó döbbenetes szenzáció! Különkiadás! Fürdés!

Dublin 2

Péntek este elmentünk a Blanchardstown Centre uszodájába, ahol volt egy téglalap alapú, valahány sávos úszómedence, ahol még egy fél hosszt sem úsztunk. ellenben a másik épületben mindent kipróbáltunk. Itt pedig a következök voltak: az egész Anlage egy gyürü alakú, jókora medence volt, amelyet kisebb-nagyobb beszögellések, lépcsök, átjárók tettek változatossá, valamint egy sodróáram, ez megkönnyítette vagy -nehezítette az úszást. A körgyürü alakú medence egyik beszögellésében volt egy kb. 5 m átméröjü jacuzzi, a legnagyobb népszerüséget persze a 10 m széles hullámgenerátor aratta.

Legalábbis a földszinten. Föntröl indul ugyanis három óriáscsúszda: egy hagyományos, egy IFA-gumis (nagy sárga gumiba ülsz, és a csúszdán nemcsak lefele mész, hanem fölfelé (!) is), valamint egy kamikaze jellegü "black hole". Nekünk legjobban az úszógumis tetszett. Kép nincs, mert tilos volt fotózni.

Volt a földszinten egy szörfgép is, ami kb azt jelenti, hogy rá kell hasalnod egy müanyag (hungarocell?) lapra, majd rá kell térdelned, aztán felállsz, miközben végig jönnek szembe a mesterséges hullámok. Nos, a feladat közülünk senkinek se sikerült, de - jelenlétünk alatt - másoknak sem. Balinak, mint megtudtuk, jobban ment.

Döbbenetes különkiadás, szenzáció (Dublin 1, de lesz még)

Semmi pánik, megérkezett a várva várt Dublinos beszámoló!!!

Elöször is köszönetet szeretnénk mondani szponzorainknak, a Melissa teljes legénységének, a szállásadó Sanyinak és Jucinak, valamint a szállásadó (ilyen szó nincs ilyen értelemben, hehe) Balinak, aki kibányászta a világháló leghátsó ZUGOLYából az 1 centes (másképp: 0,01 €-s, azaz 2 forint 54 filléres) Ryanair repülöjegyet, ööö, más szponzorunk asszem nem volt. Lehet folytatni az irigykedést, mert most jön a beszámoló. :)

Elsö nap, csütörtök:

Miután hajnali egyig készítettük a karácsonyi ajándékokat a magyarországi családtagoknak, elindultunk a 6:45-ös busszal a Frankfurt Hahn-i reptérre. Felszálltunk, mindenütt köd és felhö, sajnos értelmes légi képet nem tudtunk csinálni. Jucival találkoztunk a megbeszélt helyen, és máris kezdödött a naaagy muffin-zabálás a Blanchardstown Centre-ben. Mi marshmellows-os és csokis muffint ettünk.

Dublinban sütött a nap (nem szokott, vagy csak áttételesen, mert a felhök nagyon komoly vámot szednek), egyet vissza kellett állítani az órát az idöeltolódás/-zóna miatt. Mindenki a bevásárlóközpontot ostromolja, mert már megkezdödött a karácsonyi vásár, és a shoppingolás az íreknél enélkül is nemzeti sport. Na nem mintha a magyarok sokkal intelligensebbek lennének ilyen szempontból, csak az íreknek van pénzük. Mindegy. Állítólag nincs kultúrájuk, Joyce, Yeats és a többiek csak adottság, amit marketingcélokra kitünöen lehet alkalmazni, viszont az ír nép birka (akkor rokonok vagyunk!). Rengeteg a szuvenírbolt, itt is látni többek közt Ulyssesre utaló kegytárgyakat, persze elsösorban a lóhere, a Guinness-relikviák és a hasonló dolgok fogynak.

Még aznap este bementünk a városba kocsival, Orsi, Gábor és Doda is velünk jött. Sanyi vezetett, a jobboldalon, ahogy az már csak Írországban szokás. Mi pedig a fejünket kapkodtuk, hogy jön szembe a kamion. A buszok emeletesek, többnyire Volvók. Szóval megnéztük este a várost, csak úgy felületesen, de az már ennyiböl is kiderült, hogy szép, többnyire tiszta, a tömegközlekedés borzalmas, és Demszky jól érezné magát, mert lehetne metrót építeni.

Megnéztünk egy katolikus templomot, a parkolóház mellett, Dodának nagyon tetszett a terem akusztikája, nagyokat is kurjongatott éppen ezért. Doda - aki nem tudná - Költö Bence, aki mindenkit Dodának hiv, amikor olyan kedve van, de más szavakat is tud ám! Ezután bementünk a Temple Barba, mármint a negyedbe, futólag megismerkedtünk a fontosabb helyekkel.

Miután besötétedett, elmentünk a Wedding Cake (fotó a hodály méretü bevásárlóközpont belsejéböl) becenevü, ténylegesen esküvöi tortára emlékeztetö épületbe, ahol elfogyasztottuk a hely kávékülönlegességeit, egy divatosnak számító kávézóban, aminek nem jut eszünkbe a neve, de hoztunk valami papírt róla.



(szolg. közl.: most látjuk, hogy 22:10 van, és 5 perc múlva zárják a géptermet, úgyhogy gyorsan feltöltjük ezt, és a pénteki nappal folytatjuk legközelebb, addig is élvezhessétek meglévö betüinket)

Variációk egy kávéra

Kedvenc helyünk Rüdesheim - legalábbis az egyik. Szép a hely, közel a Rajna, és bár a magyar borok elkötelezettjei vagyunk, meg-megkóstolgatjuk a helyi szölöböl préselt nedüt is. A libegöröl jó messzire csak szölöhegyeket látni, az utcácskák melletti borozókat meg a legszívesebben végiglátogatnák, persze jó ropogós, friss perecet ennénk a borhoz.

Majd ha melegebb lesz, akkor kipróbáljuk azt a luxust, amit a legegyszerübb görög filozófus (Diogenész) engedett meg magának és beköltözünk egy rüdesheimi csinos kis boroshordóba, csak ahhoz azért egy picivel több ösztöndíj kéne. ;)

Érdekes, hogy egy ilyen csinos kis városkában, ahol minden a borról szól, mégiscsak a rüdesheimi kávé lett világhírü. Jó, bevallom, elhallgattam valamit: Rüdesheimban néha erösebben is kipréselik a szölöt, és ebböl lesz a híres Asbach Uralt, amivel kávénkat is ízesíthetjük. Ha követjük a közkedvelt receptet, akkor ilyen lesz az eredmény.
Reviczky-Balogh Ági ínyenckonyhájának elsö receptje tehát így hangzik magyarul (bármilyen német kávés recepteskönyvben, valamint a neten is megtalálható - semmi közöm a fejlesztéshez):


Hozzávalók
- eredeti rüdesheimi kávéscsésze (orronként egy)
- forró kávé (nekünk: eszpresszó, nem német)
- tejszín
- vanília
- reszelt csokoládé
- Asbach Uralt (4 cl/orr)
- kockacukor (3 db/orr)
- gyufa vagy öngyújtó (igen, piromán vagyok!)


Elökészületek:
Verjük fel a tejszínt, ízesítsük vaníliával (ketté kell vágni a barna vanília-rudat, és a fekete kis magocskákat kikaparni belöle). Reszeljünk egy kis csokoládét is. Mindkettöt tegyük egyelöre félre, mondjuk hütöbe.
A csészébe tegyünk 3 kockacukrot, 4 cl alkoholtartalmú italt hevítsünk föl, majd öntsük a cukrokra és gyújtsuk meg. Egy percig hagyjuk égni, majd a forró kávét öntsük óvatosan hozzá. Díszítsük tejszínhabbal, amit a végén megszórunk egy kis csokoládéval. Nem árt hozzá a kanál, de van, ahol ezen felül szívószállal tálaják.

"Wohl bekomm's!"

A Jóhegyi Bolti Libahús múzeuma

Megnéztük végre a hétvégén Mainz talán leghíresebb múzeumát, ami természetesen óriási, „németes“ (a sztereotipiák most igazak), és abszolút átfogó. A diák belépöjegy 3 peták, szóval nem is sok.

A Johannes Gutenberg Museum a kézzel írt könyvekkel kezdödik, aztán lassan áttér a nem mozgatható betüs európai nyomtatványokra. Olyan érdekességeket is láthatunk, mint pl. egy félkész könyvoldalt, amelyet még nem füztek be és nem is színeztek ki: merthogy az iniciálék helyét üresen hagyták, és utólag, kézzel festették ki a kívánt színü festékkel. Volt olyan poliglott könyv is, amelynek egyik hasábjában héber, másikban arab, harmadikban latin, negyedikben meg német szöveg volt – ami akkoriban nagy technikai bravúrnak számított.

Aztán jött ez a Gutenberg, akit voltaképpen Henne Gensfleischnak (Tyúk Libahúsnak) hívtak, és saját maga, ügyesen feltalálta a mozgó betüs nyomtatást – miután a koreaiak, japánok és kínaiak is. Gutenberg óriási kölcsönöket vett fel, amelyeket késöbb nem tudott visszafizetni, viszont a találmányát mindenki használta. Egyébként a mozgó betüs nyomtatás „mindössze” egy olyan technikai újítás volt, ami nagyonis kézenfekvö volt, csak Gutenberg elött nem terjedt el – Európában. A Távol-Keleten már több évszázada használták, és könyvtárakat töltöttek meg a nyomtatott írásokkal. Szerencsétlen Gutenberg pedig – globalizáció és a megfelelö ipari kémek hiányában – szegényen halt meg.

Akkoriban drágább volt egy nyomtatott könyv, mint egy kézzel írott. Az is érdekes, hogy sokáig nem is tudták, hogy pontosan ki, mikor és hol nyomtatott elöször az új technikával. Eleinte kizárólag megrendelésre, minimális darabszámra dolgoztak a nyomdák. Gutenberg összesen 180 bibliát nyomtatott, ebböl 49 van meg. Az abszolút elsöség dicsösége persze nem az övé.

A kiállítás kitér erre is, mármint nem az ipari kémek hiányára, hanem a koreai, japán és kínai mozgó betüs nyomtatásra, ami már a 10. Században is ismert volt egyes helyeken. Persze ott sem terjedt el annyira, hogy mindenki azt használta volna, elsösorban a szent könyveket terjesztették ezzel a módszerrel, ami a leghatékonyabb társadalomszervezésnek bizonyult. A második (vagy harmadik?) emeleten összegyüjtöttek egy csomó távol-keleti dokumentumot, ami szintén érdekes, és nemzetközi kontextusba emeli az egészet.

Másképp fogalmazva: véletlen sem Gutenberg-soviniszta a kiállítás, és a tág látókörbe még az is belefér, hogy egy kicsit elagyabugyálják a Gutenberg-mítoszt. Ugyanis senki sem tudja, hogy hogyan nézett ki ez a bizonyos Henne Gensfleisch, az elsö kép csak halála után 100 évvel készült „róla”. Továbbá a Gutenberg-bibliákon nincs semmiféle „logó”: aláírás, mesterjegy, vagy bármi, ami alapján az ösbibliákat azonosítani lehetne: végül is akkoriban, az 1450-es években egyedül ö készített ilyen technikával könyvet Európában (és azt gondolta, hogy ez elég is).

Ennek ellenére a nevéhez füzödö, 1452 és 1454 között Mainzban nyomtatott bibliákat ma nagyon szigorúan számon tartják: nem véletlen, hiszen több millió eurót/dollárt érnek. Természetesen a világ legdrágább bibliáját is Gutenberg nyomtatta, ez 1987 óta tartja a rekordot 5,4 millió dollárral.

És hogy hogyan lett a "Libahús"-ból "Jóhegy"? A Gensfleisch család jó kereskedöként mindig megvásárolt egy-egy házat, az akkori szokás szerint pedig a ház tulajdonosai felvették a ház vagy birtok nevét is, így lett Gensfleischékból eleinte "Gensfleisch zur Laden" (bolti libahús), majd "Gensfleisch zur Laden zum Gutenberg" (jóhegyi bolti libahús).