Nyilvánosan pucérkodtunk

Sajnáljuk, de mi Hajdúszoboszlón szocializálódtunk, így hát fürdőruhában veselkedtünk neki Mainz leghíresebb fürdőoázisának, a Taubertsbergbadnak, amiről még buszmegállót is elneveztek. Ettől függetlenül a ’textilfrei’ tényleg nem jelent mást, minthogy gatya le!, és nincs apelláta.

A Taubertsbergbad három részes. Mi mindegyikben voltunk, méghozzá féláron, ami 9,25 eurót jelent egész napra (volt régebbről egy 50%-os utalványunk). Ha egyesével veszed a napijegyet, akkor a Sporthalle a legolcsóbb (pontosan nem tudjuk, mennyi), ahol három medencében lehet úszni és toronyból is lehet ugrani. Érdektelen.

Ennél drágább a Thermalbad, ahol melegvizes medencék vannak (kinti+benti) jakuzzival és egy elég erős sodróárral. Fent az emeleten két csúszda van, mindkettő kivilágított black hole, a kettő közül az egyik meredek. A medencék magyar viszonylatban kicsik, jakuzzi inkább szokványos, a sodróár nem rossz, a csúszda nem rossz.

A legdrágább persze a Saunawelt napijegye, ami tíz különféle szaunát és a Thermalbadba szóló belépőt jelent. Ha átmész a termálból a szaunába, és nem látod a kiírást, miszerint textilfrei zónába léptél be és mégis textilben ülsz be a valahova, udvariasan emlékeztet a fürdőmester, hogy gatya le, és törölköző a láb alá. Ez történt velünk, és innentől Ádám- és Éva-kosztümben tapasztaltuk meg, mennyi mindenben különbözik a német szauna a magyartól.

Namármost szaunázni nem úgy kell, ahogy Szoboszlóban szokás (tudniillik, hogy Pityukám, öncsé’ rája még ötszáz litert); a német szaunában a vendég egy millilitert se önthet rá. Ezt a feladatot a szaunamester látja el, aki minden félórában a tíz helység valamelyikében különböző illatú „Aufgussokat” helyez el nagy tudományosan a fűtőtesten.

Minden új illat új levegőt igényel, ezért a srác (az egyetlen személy egyébként, akin ruha van) ilyenkor kinyitja az ajtót és az egyik törölközőjével friss levegőt hajt be a terembe, ezután pedig elkeveri a friss levegőt és becsukja az ajtót, amire kiteszi a belépni tilos táblát, merthogy most következik a nagy szeánsz. A szaunamester megint propellerezni kezd a törölközővel, és szétárad a félhomályban a 85 fok. Mi először a 85-ösben voltunk, ahol Gletscheraufguss nevű illatot csináltak, és ehhez kaptunk egy szem mentolos cukorkát is. Szóval miután a feje fölött meghajtotta a forró levegőt, törölközőt cserélt, és azzal minden vendég arca előtt egyesével kb. 20 centire lehúzta a pokol hevét, aminek nagyjából az a következménye, hogy teljesen szétolvad az agyad. Na ennél nagyobb hőséget még sose percipiáltunk. A szaunamester közben szabályos időközönként locsolgatja a tűzhelyet, és néha a feje fölött elkeveri a forró levegőt a másik, hosszabb törölközővel. A rövidebbel az arcod előtt csapja le a 85 fokot.

Végülis ez az, ami Szoboszlón nincs (vagy nem láttunk; aki tud róla, szóljon): a szaunamester, aki változatosabbá + érdekesebbé teszi az egészet. És a méretek is mások, Szoboszlón mi csak tyúkól méretű szobácskákban voltunk, a Taubertsbergbadban pedig akkorában is, mint egy rákosrendezői családi lakás, kétszer négy lépcsőfokos, ahol mondjuk ötvenen kényelmesen elférnek. Itt a fűtőtest háromszor kettő egymásba épített kandallóból áll, ezek közül a két középső embermagasságú.

A gőzfürdő is sokkal nagyobb, mint amekkorában eddig voltunk (a számunkra legnagyobb eddig a Baden bei Wien-i volt), a mainzi kétszer 3 lépcsőfokos, kör alapú, és rejtelmes fényeffektek pásztázzák végig a gőzt. A fénypászmák körülbelül percenként váltanak színt, a látótávolság kb. 2 méter; a hely átmérője olyan 6-7 méter lehet. Itt kipróbáltuk a Salz-peelinget és a Honig-Spezialt: előbbi egy gőzős sófürdőt jelent, az utóbbi pedig azt, hogy a szaunamester a markodba önt úgy két deci mézet, és azzal bekenheted a párodat (más esetben saját magad). A mézes kényeztetés után még néhány óráig mézillatú vagy még akkor is, ha lezuhanyoztál.

A fentebb mellékelt táblázatban láthatjátok a félóránkénti illatok menetrendjét, mi nyolcat próbáltunk ki este 11-ig (a szombati napot kell figyelni a képen, valamint az általunk bekeretezett illatokat). A maradék időben jakuzziztunk, illetve a tepidáriumban, sanáriumban meg kaldáriumban vagy hol, továbbá a ruheraumban voltunk. Amint a képen látszik, csak a 85, 90 és a 95 fokos szaunában és a gőzfürdőben voltak extra programok, másutt ezek nélkül kényszerültünk velneszelni.

A legviccesebb mégis az, amikor sötét van már, és a szabadtéren lévő két finn faházból, a 85, illetve a 95 fokos kiképzőhelyről támolyognak ki a 0 fokra az emberek: néhány kósza lámpa világít csak, és az áthevült testek körül egy gőz-burok van, ami fehéren világít. A kinti medencéről visszaverődik a fény, az udvar közepén pár apró lámpa, egyébként tökéletes sötét van.

Száraz gótok, ezüst tinta és köves sasok

Mindig is izgatott, hogy mitöl "vízi"-gótok a vizigótok. Gondoltam, ha bejárok szorgalmasan a gót szemináriumra, akkor majd megtudom. Hát, ha nem közvetlenül az órán, de megvilágosodtam: mindenki jobbra-balra népi-etimologizál, a németek Westgotennek (azaz nyugati gótoknak) hívják öket, de ez az elnevezés se sokkal elmésebb. Nem marad tehát más választásunk meg kell tanulnunk gótul.

Az elsö problémák ott kezdödnek, hogy más betükkel írtak, de nem azokkal a gótbetükkel, amelyeket a száz évvel ezelötti könyvekben használtak a németek, hanem az eredetivel, a Wulfila-féle kriksz-krakszokkal. Hasonlít az írás a görögre, meg a rovásírásra is, nekünk viszont szerencsénk van (vagy éppen pechünk), mert olyan kevés szövegemléket hagytak ránk, hogy mindet átírták már "olvashatóbb" betükre is. Söt, néha azon is el szoktam csodálkozni, hogy vajon mennyi minimális szövegemlék elég ahhoz, hogy rekonstruálni lehessen egy kihalt nyelvet? Góték nem hagytank ránk sokmindent, de ami belölük megmaradt, az kizárólag minöségi és esztétikus. Írásos emlékeik között egy 6. századi Biblia van, bíbor lapokra írták a szent szövegeket, ezüst tintával (na jó, ök nem arannyal), és aki eljut Uppsalába, az legyen szíves csodálja meg már helyettem is ezt a híres Codex Argenteust és küldjön el egy echte origi fotót! De talán mázlink van és Speyerben van (megtekinthetö állapotban) az az egy lap, amit 37 évvel ezelött megtaláltak ott, szintén a Codex Argenteus részeként.

Mennek a betük, meg a kiejtésük is. Jön a nyelvtan, mennek a szavak. Szótár gót nyelvböl akad, de terjedelme nem túl nagy. Aki azzal szeretne büszkélkedni, hogy egy adott nyelven minden könyvet elolvasott és az összes létezö szót ismeri, az bátran nekivághat a gótnak! Izgalmas vállalkozás, és a projekt belátható idön belül befejezhetö. Hogy akkor mivel foglalkoznak azok a tudósok, kutatók és szakemberek, akik a gót nyelvet vizsgálják? Elsösorban öket kellene megkérdezni, de van néhány tippem. Magyarországon is éltek annó gótok, talán nem is olyan kevesen. Söt, az 1970-es években elökerült egy Béndekpuszta nevü somogyi településröl egy kis fémlapocska, rajta talán egy tucatnyi kriksz-kraksszal. Ha jól tudom, belekerült vagy húsz évbe, míg kitalálták, hogy ez is "csak" egy bibliarészlet. A gót tudományos kódexben így is szerepel Hács-Béndekpuszta, mivel az írás, ami az azóta elveszett (de lefotózott) lapocskán látható, az egyik legrégebbi gót betütípusban íródott. Szerintem kicsit ásnunk kéne még a Pannon-medencében, és találnánk hasonlókat. Egy-két drágakövel kirakott sasnak is örülnék! Vagy azt csak bukaresti parasztok találnak?

Állítólag a Krím-félszigeten is éltek gótok, egészen a 18-ig századig. Nos, éppen ez a gót tudománynak az egyik legvitatottabb ága. Ugyanis egy flandriai kereskedö, aki épp arrajárt, felírt vagy 50 fura szót, amit a helyszínen hallott. Ennyi tárgyi bizonyítékunk van, és ebböl kell kitalálni, hogy milyen nyelven beszéltek azok az emberek, akiket ez a hollandus megfigyelt. Hogy gót nyelven kapálták-e a földet? Örök rejtély marad.

A gót-órák még folytatódnak, ha lesz elég érdeklödö, akkor a következö félévben gót szövegolvasás is lesz. Egyetlen egy problémám van csak: kivel lehetne gótul beszélgetni???

Die Zwetschgenmännle von Nürnberg

Am (schönen) Wochenende sind wir mit dem gleichnamigen Zugticket nach Nürnberg gefahren, weil uns am Sonntag in aller Früh nichts Spannenderes eingefallen ist, als um 5:30 aufzustehen und mit dem 6:30-er Zug loszufahren. Das musste einfach sein, sonst hat man in diesem Jahr keine echten, originellen, traditionellen, hausgemachten Nürnberger Lebkuchen gegessen, ohne sie ist ein Weihnachten unvorstellbar. Also, los ging's, der Zug fuhr um 6:30 auf Gleis 4 ab. Wir mussten zweimal umsteigen, zuerst in Aschaffenburg, dann in Würzburg, und sind kurz vor 11 in Nürnberg angekommen.

Vom Bahnhof sind wir zuallererst zur Burg gelaufen und haben dort festgestellt, dass sie sich nicht verändert hat; zumindest sah sie vor 5 Jahren im Großen und Ganzen genauso aus wie heute. Das Panorama von der Burgmauer auf die Stadt ist nach wie vor herrlich, nur das Wetter war fast den ganzen Tag schlecht, ein paar sonnige Stunden haben wir trotzdem erwischt. Die Burg ist also okay: schön, alt und renoviert, wo dies notwendig war; nachdem wir alles in Ordnung gefunden haben, sind wir zum Dürer-Haus bei der Burgmauer hinunterspaziert, wo sich unsere kleine, siebenköpfige Gruppe aufgeteilt hat. Wir beide (Ági + András) haben das Dürer-Haus schon vor fünf Jahren gesehen, die anderen wollten die Gelegenheit aber nicht auslassen. Wir sind mit unseren Freunden gereist, so ist die Fahrt einerseits lustiger, und andererseits auch billiger. Mit dem schönen Wochenende-Ticket können 5 Personen in ganz Deutschland so viel reisen, wie sie möchten. Das Problem ist nur, dass der Preis von 28 auf 35 € gestiegen ist.

Wir hatten es ursprünglich so geplant, dass wir uns die Nazi-Ausstellung am Stadtrand ansehen, aber sie war doch zu weit vom Zentrum entfernt, und wir waren einfach zu faul - besser gesagt: zu müde. Also sind wir in der Innenstadt geblieben, wo es bekannterweise auch Sehenswürdigkeiten genug gibt, wie z.B. den Weihnachtsmarkt oder die unzähligen Museen.

Obwohl die Christkindlmärkte in Deutschland (in Österreich, in Ungarn) fast identisch sind, konnten wir irgendwie den Nürnberger Weihnachtsmarkt nicht auslassen. Keine Ausrede, er ist wirklich so, wie überall: der wahnsinnig teure Glühwein ist aus wertlosen Flüssigkeiten zusammengepanscht, der Auswahl an Weihnachtsbaumschmuck und an Spielen ist groß, die Plätzchen und all die anderen Süßigkeiten sind lecker. Sie haben ausnahmslos einen netten "Weihnachtsaufpreis". Trotz unserer bösartigen Kritik und unseren Vorurteilen haben wir es genossen, weil dieser Markt doch eine eigene Atmosphäre hat, die Läden sind ein wenig anders, als in Mainz, Frankfurt, Wien oder Budapest, wobei es keinen Unterschied zwischen den Mainzer oder den Franfurter Weihnachtsmärkten gibt. Genug von der Theorie.

Zwetschgenmoah oder -männle gibt es eigentlich nur in Nürnberg (auch wenn wir in Frankfurt welche gesehen haben). Das sind kleine essbare Figuren, die aus getrockneten Pflaumen (Zwetschgen) zusammengebastelt sind, aber ihr Kopf ist entweder aus Holz oder aus Papier. Eine solche Figur kostet ungefähr 10-15 €. Das muss nicht sein, mann kann ja die Männchen auch zu Hause basteln. Die Nürnberger Bratwurst ist in Deutschland auch bekannt, aber die kann man ja in fast jedem Geschäft kaufen. Nach einer Elisenlebkuchenprobe sind wir weitergegangen zu einem sehr bekannten Museum, nämlich...

Das Germanische Nationalmuseum befindet sich ebenfalls in der Innenstadt, direkt bei der Stadtmauer. Wir sind dort eigentlich viel zu spät angekommen, etwa um 13 Uhr, wobei das Museum sonntags erst um 18 schließt. Aber man braucht ja auch den ganzen Tag, um sich die Ausstellung richtig anzuschauen. Immerhin konnten wir die wichtigsten Highlights sehen.

Die Ausstellungsräume sind natürlich riesengroß. Zuerst sind wir in den Raum "Faszination Meisterwerk" reingegangen, wo nur die bestgelungenen Meisterstücke der europäischen Malerei und Bildhauerei ausgestellt worden sind. Diese Ausstellung hatte die Aufgabe, den Unterschied zwischen den allerbesten und den "mittelmäßigen" Kunstwerke anhand von einigen Beispielen zu veranschaulichen. Da gab es ein paar Werke von Dürer, Rembrandt, Cranach, usw.

Der Codex Aureus ist ein Evangeliumbuch, dessen Buchstaben mit Gold geschrieben wurden. Die Bilder sind ebenfalls mit Gold verziert, ausser einigen Farben ist das ganze Buch innen und aussen goldfarbig. Angeblich ist es eines der teuersten Bücher der Welt.

Die Sonderausstellung "Weltberühmt und heiss begehrt" präsentierte ein paar Möbel der Roentgen-Manufaktur. Diese Möbel sind die teuersten ihrer Art, vor einigen Jahrhunderten haben Könige und Herrscher diese Prachtstücke gekauft. Heute kosten diese Intarsienmöbel mehrere 10.000 €.

Im Museum gab es noch eine weitere Ausstellung: Goldglanz und Silberstrahl. Vielleicht war das die grösste; man hat tonnenweise Schmuck und Edelsteine ausgesucht, um diese Ausstellung zu organisieren.

Die Abteilung für gegenwärtige Kunst haben wir lustig gefunden. Der oben abgebildete Herr mit dem Kopfhörer ist ein gutes Beispiel dafür.

Für Münzensammler: Jeder weiss, dass die Vogeldarstellung der berühmten 5 Mark-Münze eng mit dem Germanischen Nationalmuseum verbunden ist. Wir haben auch diesen gotischen Schmuck gesehen, er ist in der Abteilung für Vor- und Frühgeschichte zu finden. Diese Münze ist sehr rar, vielleicht sogar die begehrteste Silberprägung in Europa.

Bitteschön, was ist ein Debrecziner??

Hát ez.

Ha ráklikkelsz, látod, hogy miért csak 56 grammot vettünk belöle. Igen, a 15,9 euró/kg az kereken 4000 ft/kg; így átszámítva 223 forint 89 fillérrel megúsztuk, hogy kipróbáljunk egy pár Eredeti Német Debreczínert (ha már magyarosítjuk a németesítést, akkor hosszú í-vel).

És azt kell hogy mondjuk, hogy finom. Tényleg ízletes, leginkább olyan, mint egy jobb cserkészkolbász, csak szárazabb talán egy fokkal, meg jobb a hús benne.

Meglehet, jobb annál, amit Magyarországon árulnak Debreceniként. Igaz, hogy az már kolbász kategória, a német változat meg semmiképp sem sorolható ide, annál sokkal véknyabb. Továbbá Magyarországon semelyik debreceninek nem kerül a kilója 4000 forintba. Annyiért már nagyon jó téliszalámit kapsz. Egy olyannal meg szerintünk ez nem veszi fel a versenyt, ott már a téliszalámi kategóriája túl magas a német debreceniéhez képest.

Azt végképp nem értjük, melyik helyesírás-fetisiszta német találta ki azt, hogy cz-vel kell írni Debrecent. De mindenütt így írják.

A német húsfajták egyébként nagyon drágák, felárasok, szerintem a képen látható húsfajta nálunk (ár/érték arány és kiskereskedöi kézrátét figyelembevéve:) legfeljebb 2500, de legeslegrosszabb esetben 2800 forint lenne. A 4000 meg irrrreális.

Borból a következö választék van: Szekérvár, amit már Eichstättben is láttunk a polcokon, de inkább otthagytuk. Két eshetöség van: 1, mindenki otthagyja a polcokon a Szekérvárat, és már öt éve ott poshad, 2, vagy mindenki azt issza, és azóta lebutult a német nép. A Pisa-felmérés sajnos az utóbbiról tanúskodik. Aki szeret azon élvezkedni, hogy milyen helyezést ér el egy hihetetlenül népszerü, ám annál ihatatlanabb magyar bor Németországban, itt elolvashatja egy teszt eredményét. Magyar bort egyébként itt biztos nem fogunk venni, mert az ihatatlan itt annyiba kerül, mint nálunk egy közepes. A jó pedig nyilván a drágánál is drágább, úgyhogy nem vonatkozik ránk.

Amikor megjöttünk, kitaláltuk, hogy itt csak rajnai borokat iszunk, igaz, eddig csak két palackot (két finom, középkategóriás Dornfeldert) kóstolunk meg. Én (Ági) voltam egyszer borkóstolón is Wiesbadenben, szintén rajnai borokat ittam, de nem mind volt jó, és volt olyan is, ami ízlett. Legjobban az Auxerrois ízlett. Ez egy fehér szölöfajtából készült bor, francia, és a hasonló nevü grófságból származik. Németországban kevés van belöle. Amikor vendégségben voltunk a spanyol lánynál, nyilván elfogadtuk a spanyol bort is, nem vagyunk bornácik:)

Mindenünnen kultúra

Aggodalomra semmi ok, nem feledkeztünk meg sem becses Olvasóinkról, sem a bloghoz szükséges jelszóról, söt a Google Analytics révén újabbal is gazdagodtunk, és ennek köszönhetöen láttuk, hogy kétségbeesetten kattintgatták bizonyos budapesti internetezök a blogunkat, majd tovább is hajtottak, miután tapasztalniuk kellett a nem-frissülés szomorú tényét (a nem budapestiek, föleg a külföldiek kétségbeesés nélkül lapoztak tovább:-) )

Szóval, összefoglalóképpen kijelenthetjük, hogy a múlt hetünk szintén jól sikerült, teljesen kutturáltak lettünk, merhogy voltunk 1: moziban, 2: színházban, 3/1: kirándulni és 3/2: múzeumban is. Tételezve pedig:

A mozi nem igaz. Merthogy filmklubban voltunk, méghozzá ingyenesen, mert szimplán sóherek vagyunk és úgy akarunk kulturálódni (és vetítés közben ingyen ropogtatnivalót is osztogattak). A film az egyetemen volt, a Spanischer Filmkreisban, és az volt a címe, hogy Los lunes al sol (Montags in der Sonne - hálistennek németül feliratozták); nagyon tetszett mindkettönkek. Arról szól, hogyan teszik még jobban tönkre a spanyol munkanélküli hajóépítök a dokk kocsmájában az életüket, hogy nincs kiutuk és hogyan isszák magukat ezért gyorsan és hatásosan a sárga földig. Mindezt meglehetösen realisztikusan ábrázolja a rendezö (Fernando Aranoa), amiért mindenféle díjat kapott. Nagyon szomorú történet (sokan sírtak is a lányok közül), de ennek ellenére mégis végigvonul egy keserü humor vagy inkább derü a filmen. A föszereplö Javier Bardem volt, akit a kortárs spanyol mozi állócsillagaként ünnepelnek.

Színházban múlt pénteken voltunk, méghozzá a Staatstheater Mainzban (a szép napsütéses kép még októberben készült); szokásunkhoz híven kedvezményesen, mert a Dádénak köszönhetöen csak öt petákot kellett fizetünk a 8,5 helyett. A darab német volt, ezért a nácikról szólt, de biztosan többet mond Az ördög generálisa cím (Des Teufels General, szerzöje Karl Zuckmayer). Ha mégse, akkor mi elmondjuk: adott egy náci-diktatúra, egy világháború és egy föhös, Harras, aki történetesen zseniális repülögép-mérnök, csak éppen utálja a nácikat. Ennek ellenére mégis hozzájuk szegödik, mert jobban érdekli maga a mérnöki tudomány és a repülés, mint az, hogy kinek dolgozik. Például volt egy olyan mondata is a darabban, hogy ö Moszkva helyett inkább a Reichstagot bombázná le, neki mindegy ez az egész háború. Körülbelül ilyen hozzáállással tengeti a mérnökéletet a nácik szorító ölelésében (mert azért ök is tudják, hogy Harras más véleményen van, de szükségük van a tudására), egészen addig, amíg le nem zuhan egy repülögép. Botrány van, hogy szabotázs történt, de kiderült, hogy valaki elrontott valamit, ugyanakkor ezt Harras nem mondja tovább, felvállalja a felelösséget úgymond, és elrepül egy ahhoz hasonló géppel, amelyik meghibásodott. Mivel az is prototípus volt, és a szériahibát ott se javították még ki, a föhös meghal. A történet igaz, a föhöst Zuckmayer egy ismeröséröl mintázta. A színészek eléggé jók voltak, de nem rendkívüliek, 5-böl 4. A színház felszereltsége valami elképesztö, 5-böl 5 pont.

Szombaton elmentünk Frankfurtba (ingyen). Megnéztük a várost, és karácsonyi ajándékot is vettünk, szépet és jót. Lehet izgulni, kedves Olvasóink! Átmentünk a híres Frankfurter Weihnachtsmarkton is (nem itt vettük), amiröl az a véleményünk, hogy túl sok a turista, szemtelenül drága, továbbá a frankfurti is ugyanolyan, mint a mainzi, és éppen ezért nem túl izgalmas. A Majna partján szombatonként bolhapiac van, értékes és értéktelen dolgokat lehet kapni olcsón (nem itt vettük).

Zárójeles megjegyzés: Terveink szerint ezen a hétvégén is kirándulunk, ezúttal (ismét) Nürnbergbe, ahol a híres Weihnachtsmarkt mellett vagy helyett megnézzük a nürnbergi per apropóján összeállított nácimúzeumot, hamár egyszer Nácisztánban vagyunk. Nürnbergben utoljára 2004-ben voltunk a Sanyiékkal, de akkor nem néztük meg a nácikat. Zárójel bezárva.

Másodszorra jártunk Frankfurtban, de továbbra sem tetszik a város: ordenáré felhökarcolók éktelenkednek a városközpontban, beárnyékolnak mindent, beton, acél, üvegtömegek, mindez nagyon emberidegen, pocsadék és böszme. A legnagyobb felhökarcoló 259 méteres (antennával együtt 300). Budapesten most 70 méteres limit van, és ez így nagyon is jól van, egyszerüen undorítóak ezek a frankfurti betondöbbenetek. Csúnya és rossz: még Sir Norman Foster se tudja megcsinálni úgy, hogy az tessen minékünk. Csúnya fotó mellékelve fönt.

A Städel Museum ha jól tudjuk, a legnagyobb képtár Frankfurtban. A diák belépö magyar viszonylatban baromi drága, 8 ojró, dehát egyszer élünk (És kétszer vagyunk diákok, hehe). A múzeum tipikusan német: szép, átfogó, és hihetetlenül értékes képek vannak a gyüjteményben. Amikor mi voltunk, két külön kiállítás is volt: egy Dürer-grafika összes, és Cranach-életmü; és ezenkívül megnézhettük az állandó kiállítást is.

A Dürer lenyügözö volt, legalábbis annak indult. A tárlaton a legszebb, legkiforrottabb metszeteket láttuk, és tényleg nagyon el voltunk ragadtatva, csakhogy a kiállításon tényleg csak a legjobb Dürereket, az igazi mesterremekeket, a bravúrdarabokat állították ki, a " szimplán jókat" nem, illetve kölcsönadták szegényebb múzeumoknak - nem tudjuk. Mindenesetre ott volt a falon az Apokalipszis-sorozat, amit Budapestre csak ritkán hoznak, ott volt a Bünbeesés-sorozat, a Mária élete-sorozat, meg a Keresztút-sorozat, illetve olyan klasszikus remekmüvek, mint a Melancholia vagy a Rinocérosz. És még sok más híres kép.

A Cranach der Ältere szintén nagyon tetszett, és ez ráadásul kétszintes kiállítás volt, szemben a Dürerrel, amit egy nagy, több részre osztott teremben néztünk meg. Szépek a fátyolos Vénusz-ábrázolásai, viccesek a kritikus képei is (egyenlötlen párok: vén néni vastag tarisznyával és egy fiatal fiúval; illetve megöszült, kikövéredett öregúr hetyke tinivel). A saját magától festett vallásos képei is szépek, viszont a megrendelésre készültek nagyon kellemetlenek: odafestette valamelyik város korabeli polgármesterét a Keresztfa tövébe, ahogy éppen bánja a büneit, stb. Egyszerüen üvölt a képröl a "fizetett hirdetés" jelleg. - Az állandó kiállítás ugyancsak tetszett, mindkettönknek lett úgynevezett "kedvenc képe": Andris kedvence egy Degas, Musiciens à l´orchestre; Ágié egy 17. századi hollandus, Pieter Janssens Elinga, töle egy szobaenteriör - viszont az ö festménye nincs feltöltve a Städel Museum honlapjára, azt nem tudjuk megmutatni. De a Degas-t se adják vissza a bitek, nem is magyarázzuk.

Für Bali über Mainz :-)

Ági e io qui a Magonza (Mainz o Mayence francese) ci troviamo bene, è una bella città. Abitamo in un bilocale vicino al centro e al fiume Meno (Main), ma lontano dall´università. Studiamo tutti i giorni, ma se siamo troppo stanchi andiamo a fare une passeggiata al centro o a fare lo shopping.

Ci sono molti locali a Magonza: enoteche, ristoranti, bar, pub, pizzerie e birrerie. Di solito mangia alla mensa dell´università, qui è difficile trovare un posto dove per sedersi. La mensa dell´università è non cara e c´è la Mensaria, qui si possono mangiare degli spuntini cinesi. Dei vini migliori qualita sono all´enoteca Villa Vinum in via Große Bleiche. Il ristorante migliere è „Buchholz” (una stelle Michelin), ma questo é caro.

Alfa, Omega, afro- és ufóital

Aki járt már Németországban, az tudja, hogy itt az alkoholmentes italok két klasszikussal kezdödnek, A-Safttal és O-Safttal (nem összetévesztendö a müncheni “O'zapft”-tal - 14 éven felülieknek -, “is”-zel kell folytatni). Mindkettöt szénsavas ásványvízzel (Mineralwasser) szokták leggyakrabban inni, ekkor Schorlénak hívják az eredményt, és a balatonparti üdülökben, éttermekben is kezd terjedni - hála a német turistáknak. Ne felejtsük el, hogy az alkoholmentes fröccs - ahogy én nevezném - lehetöleg a legjobb, legmagasabb százalékos gyümölcslevekböl készül, így joggal felmerül bennünk a kérdés: minek higítják? Válasz: mert ez öko-bio-szuperegészséges, nem úgy, mint a tiszta gyümölcslé. Utóbbiból mellesleg nem kicsi a választék, a leggyengébb közértben is finomabbnál finomabb gyümölcsleveket kapni kb. 65 centért, nyárra például ideális üdítönek a lime-citrom-grapefruit-ot szavaztuk meg, télen valami “melegítöbb” kombinációra vágyunk. Vannak esetek, amikor a németek ragaszkodnak a tömény alkoholmenteshez, ez a legújabb bio-befolyásról árulkodik. KiBa, ezt már megtanultuk, a Kirsche+Banane (mindkettöböl a Saft), nagyon finom, már-már laktató kombináció. Aki nagy hasznot farag ebböl a nagy bio-trendböl, az a Bionade nevü üditöital, szintén érdekes íz-választékkal, de nevezhetjük egyszerüen piros, fehér, zöld és sárgalöttynek is, megspékelve jó kis PR-ral.

Bajor múltunk miatt a helyi sörre vadászunk. Ki kell ábrándítanunk mindenkit: Mainzban igenis van helyi sör, neve nem jut most hirtelen eszembe, egy sörözöben kapni, másutt még nem találkoztunk vele, se üzletben, se sörözöben. (Jelentem, utánaéztünk: Eisgrub.) Talán majd egyszer megtudjuk, hogy is van ez, miért rejtegetik a helyi büszkeséget… A Kölsch (ejtsd kölcs) befolyása ezzel szemben ebbe a térségbe is elér, bár kicsit “odébb” többfélét kapunk a Kölni sörböl, itt keresgélni kell. Az egyetemistás bulikban nem hiányzik továbbá a bajor weissbier, másnéven weizen (kristall/dunkel/hefe) sem. Altot eddig nem láttunk, pedig az is “menö” errefelé.

Akit érdekel a sok-sok sörfajta, hogy mit miböl lehet inni, és mi az az ober- meg untergärig, hogy a Märzen mi, és hol érdemes füstös sört inni, annak ajánljuk A német söroldalt a neten, németül persze. Ki fogjátok találni a honlap címét. : )

Rheinland-Pfalzban bort kell inni, tudjuk, de a partikon itt is inkább söröznek, hiába a rajnai rizling. A közelben készül a Henkell Trocken is, de pezsgözéshez alkalom kell. A sok bor- és pezsgömárkához már-már szakértelem kell, ami egyetemista körökben kevésbé elterjedt. Almabor, ez már izgalmasabb a helyi fiataloknak, megkóstoltuk, borzalmas. Mintha fröccsként vagy keverékként is lehetett volna kapni egy bulin.

Persze nem válik ennyire külön az alkohol az alkoholmentestöl. A Radler közismert, Russ'n és Neger már inkább bajor alapfogalmak. A sört mindennel pancsolják, ezeket a keverékeket a boltban is kapni, a Becks, Bitburger vagy Schöfferhofer altípusai (pl. Chilled Orange, Passion(fruit), Grapefruit) sokat sejtetnek, már kóstolás nélkül is.

Végül még két apróság. Aki szeret nosztalgiázni, az próbálja ki az ös-német-kólát. Afri-Colának hívják, garantáltan kóser, amerika-ellenes, trendi-retró és van benne koffein rendesen. Talán olyan lehet, mint a magyaroknak a bambi. A másik régi klasszikus a Bluna (régen így hirdették magukat: Sind wir nicht alle ein bisschen Bluna?). Ez a német bambi. Ki kell majd próbálnunk, míg itt vagyunk, de van még idönk!

Amit kipróbáltunk és nem kellett volna: Halloweenkor a Vodka Waldmeister: pici, zöld, édes és rossz. UFOk biztosan élvezik.

És hogy ne feledjük: a németek átlagosan napi 4 csésze (filteres) kávét isznak, ezzel az évi 160 literes kávézásukkal simán megelözik a 115 literes sörfogyasztásukat (/fö/év), ami nem semmi. És ha hozzátesszük, hogy ásványvízböl is elfogy vagy 129 liter, akkor biztosak lehetünk, hogy a német sör a minösége miatt lett híres, nem csak az elfogyasztott mennyiség miatt.

Rock, Koblenz und Scheisswetter

Pénteken (nov. 23.) elmentünk az egyetemen található InterBar nevü kocsmába, amely egy sokemeletes kollégium pincéjében van. A meghívó szerint itt muzsikált két együttes: egy Naked Spoon nevü (valahonnan Eifel környékéröl, ez tölünk kicsit nyugatra van) és az Expected Jewels (Mainz büszkesége). Az elsö igazából eléggé gyengécske volt, sima grunge müfaj, néhány akkord és ricsaj. A második már jobb volt, ez olyan nu-metal volt, eléggé kemény zene, de legalább változatos, és jobban is zenéltek, továbbá az együttes tagjai is összeszokottabbak. Nem vártuk meg a végét, 11-kor hazamentünk, de még így is halláskárosultak lettünk. Ugyanis nem vittünk sem vattát, sem füldugót – szemben a campuson élö öslakókkal, akik már tudják a dörgést. Képzelhetitek: egy 40 négyzetméteres klubhelységben N+1 decibel, amihez ajándékba kaptunk egy pulóvernyi füstöt.

Szombaton otthon voltunk, mostunk, pihentünk és takarítottunk, tegnap pedig elmentünk Koblenzbe egy spanyol barátunkkal, Vanessával. Koblenz egy 100 ezres kisváros, „németes” belvárossal: vagyis a vasútállomás környékén átlagos (tiszta) lakóházak és utcák vannak, kicsit beljebb van egy bevásárlóutca a szokásos üzletekkel/butikokkal, no meg aztán ott van a történelmi városrész, illetve a helyi látványosság, a Deutsches Eck. Németország sarka. De kezdjük az elején.

Vonattal kb. másfél óra az út Mainzból. Végig a Rajna mellett mész, egyszerüen lenyügözö, nagyon szép ez a folyó!! A túlpart (is) dimbes-dombos, útközben, St. Goar környékén pedig ott a Loreley.

A vasútállomás mellett van a tourist info, ami Koblenzben vasárnaponként zárva van, felejtsétek el. Helyette inkább menjetek majd be a belvárosba, csak 10 perc séta, és öt perc múlva egy szép kastély mellett fogtok elmenni. Ezután ha kimentek a Rajnához, meglátjátok a túlparton Ehrenbreitstein várát.

Továbbhaladva pedig elökerül a Deutsches Eck, ami azért Németország sarka, mert itt folyik össze a Mosel és a Rajna (ez föleg a légi fotókon vagy a túlpartról, a várból mutat jól, sajnos mi nem mentünk át; a fenti napsütéses képet a wikipédiából kölcsönöztük); és a két folyó egy hegyesszöget metsz ki a városból.

Ennek a csücsöknek a végén pedig van egy monumentális lovasszobor, amelyet I. Vilmos császárnak emeltek az 1890-es évek végén. A szobor elött zászlóerdö van: Németországé a sarokban, mellette az egyes német tartományoké, aztán az EU-é, és az Egyesült Államoké. Utóbbit nem értjük, mert a világháborúban lebombázták a szobrot, és magát a várost is porig: egy tábla szerint az épületek 90%-át érte bombatalálat. Lehet, hogy késöbb az amerikaiak segítettek a szobor helyreállításában, nem tudjuk. Az emlékmü egyébként olyan, mint Rómában a Vittorio Emanuele-féle, tudjátok, az a Forum Romanum melletti, úgynevezett Írógép.

Eddig nem mondtuk, de felváltva szakadt az esö és a jégesö, pár perce pedig kisütött a nap. Bementünk a legközelebbi étteremféleségbe egy jó forró teáért, ehelyett kaptunk egy forró Aldi-teát másfél euróért (kellett a hülye turistának a Deutsches Eck mellett megáznia és bemenekülnie; „felejtsétek-el-2”). Miután felmelegedtünk, és az esö is csak pettyekben esett, bementünk a belvárosba.

Ez pedig majdnem unalmas, de azért éppen annyi látnivaló van, hogy egyszer érdemes legyen megnézni. Van néhány múzeum útközben, amit kihagytunk, és vannak persze szép templomok is, amelyek közül érdemes megnézni a legrégebbit: ez a Deutsches Eck mellett van, és még a 800-as években építették a frankok, azon belül a karolingok. Ezt az angolok bombázták le, de késöbb szépen felújították, amint azt a fenti fotó is mutatja.

Kis várostörténelem (a földön elhelyezett tábla felirata): 1944 – 1984 1944 áprilisa és a háború 1945-ös befejezése között 3772 repülögép 40 légitámadás során 10.000 tonna bombát dobott Koblenzre. November 6-án a belváros 87%-a romokban, 2.000.000 köbméter törmelék borítja Koblenzet. A 25.000 lakásból 15.000 megsemmisült, 1.000 halottat siratnak. – 1984: Koblenz 50.000 lakást és 115.000 lakost számlál. Nagyobb és jelentösebb mint valaha. (hozzáfüzhetjük: azóta a 115 ezerböl valamiért 10 ezer másik városba költözött, vagy az 1984-ben közölt adat volt túl nagyvonalú)

Szintén érdemes felkeresni a legnagyobb templomot, a Liebfrauenkirchét, ennek a középsö hajója, és annak a színei nagyon érdekesek. Benéztünk még a jezsuiták elég modern templomába is, ahol az oldalhajót - furamód - kisebb tárgyalótermekre és kávézóra-büfére cserélték le. A jezsuita templom mellett van a régi városháza, ahol is találunk egy vasárnap zárva tartó tourist infót. Az egyik épület ablakába befalaztak egy jövendömondót, ami nagyon vicces volt, ahogyan az is az, hogy a koblenziek szobrot emeltek egy gumicukorárusnak bácsinak.

A sétálóutcákban ugyanazok az unalmas márkák és boltok vannak, mint minden német városban: Esprit, C&A, Galeria Kaufhof, kik, dm, Karstadt, mittudomén. Ist doch zum Gähnen. Ezeken kívül néhány szép épület van, amit inkább eladtak a multiknak jó pénzért, akiknek persze karban kell tartaniuk, és ezt meg is teszik. Viszont vannak vicces szobrok, van egy köpö kisfiú például, aki a város szimbóluma is egyben, minden csatornafedélen ö látható. Van egy Max&Moritz kávézó is: aki ismeri, az érti, aki nem, annak majd máskor meséljük el.

Amikor ott jártunk, éppen a karácsonyi vásárra készülödtek, ami este kezdödött, viszont akkor mi már Mainzban voltunk, és társasjátékoztunk (El Grande, Spiel des Jahres ´96) und es hat Spaß gemacht! :)

Sajtótörténelmet ír 160000 Cicero

Nem, nem az ókori rétor 160 ezer példánya ír sajtótörténelmet, hanem Európa legjobb, azonos nevet viselö magazinja, annak is a decemberi száma (mivel elöfizetök vagyunk, ezért a karácsonyi számot már november 21-én megkaptuk).

A havilap olyat csinált, amit a sajtótörténetben soha senki: minden egyes számnak -160 ezer példánynak - más címlapja van.

A mi címlapunk a 47135. a 160. ezerböl, a mi címlapfotónkon pedig Hillary Clinton látható egy kampánykörútján, az összes többi decemberi Cicerónak valaki vagy valami más szerepel a címlapján. Ezenkívül van egy képaláírás is, valamint forrásmegjelölés (ezek a kép alatt), illetve a képkészítés helye és ideje (ez a kép fölött, külön kis dobozkában). A papír nagyon jó minöségü, a fénykép lakkozott.

Az egésznek az ad keretet, hogy "Az év képei 2007"-et a Cicero ezúttal a címlapon kívánta elhelyezni, ´ssa szerencsétlenek csak így tudták megoldani :)

Na jó, de hogy? Hát úgy, hogy összebeszéltek a Reutersszal, hogy bocsásson a Cicero rendelkezésre félmillió képet, a szerkesztök kiválasztottak ebböl 160 ezret (gondolom ehhez alapból járt a képalá, a forrásmegjelölés és a képkészítés helye), majd rárakták a HP egyik kölcsönadott szupergépére a 9 terabájt (!) méretü cuccot, amit aztán egy - külön erre a célra kifejlesztett - programmal (megmókolt Adobe Creative Suite 3.0) megszerkesztettek (van álló és fekvö képes címlapsablon; a mienk fekvö képes). Ezután a ment a nyomdába, különleges papírra nyomták és szintén valami spec. lakkal fixálták az egészet. A 160 ezer eltérö borítóba meg ugyanazokat a belsöket rakták.

A Cicero egyébként nemcsak kívülröl elitista, a szerzöi között is a legjobbak vannak: világhírü politikusok, tudósok, színészek, zenészek, a pápa, nagyon jó újságírók, mittudomén.

De az sem gyenge, hogy egyáltalán 160 ezer nyomtatott példányt produkálnak úgy, hogy nincs benne bulvár, hanem 100% kulturális és politikai tartalom. (Ok, az pedig éppen öket segíti, hogy az internet éppen a tartalmas havilapokat/magazinokat kíméli, és a napilapokat mészárolja.)

Nemdublin. Vidéki ír látnivalók

Dublin 5, szombat:

Newgrange-et leginkább autóval lehet megközelíteni, nevetségesen keskeny utakon, ami egyébként egész Írországra jellemzö, állítólag. Newgrange arról híres, hogy itt található a zöld sziget Stonehenge-e, ami persze teljesen más, mert fedett és kisebb (és még 3212 dologban eltér). Körülbelül 5000 éve építették, és úgy néz ki, hogy a közepén van egy kicsi, de magas terem, annak van három szentélye, és kizárólag az év legrövidebb napján (dec. 21-én) világít be a napfény a közepébe egy folyosón, egyébként tökéletes sötétség van bent.

És ez a poén: bent díszesen faragott kövek vannak - és töksötét. Ezeket a misztikus jelek normálisan csak december 21-én lehet látni, és persze akkor, amikor ég a villany, vagy amikor az idegenvezetö elindítja a december 21-i fényjáték imitációját: lekapcsolja a világítást (nulla fény), majd a folyosó felöl, kintröl egy lámpa imitálja a dec. 21-i felkelö napot, ahogyan az bevilágítja a folyosót és a központi termet (fotózni nem lehetett). Mindezt 5000 éve épitették úgy, hogy azóta állítólag egyszer sem ázott be, pedig csak egymásra fektetett kövekböl, záróköböl és földböl van az építmény teteje. A képen a domb bejárata látható, monolitokkal, ahogy kell.

Az Old Mellifont Abbey szintén olyan 50 km-re van Dublintól É-i irányban. Ez Írország elsö ciszterci monostora. csak a romok maradtak meg, de az alaprajzból,a kövek helyéböl is kiderül, hogy méreteiben is rendkívüli lehetett. teljesen egyedinek számít az 1200 körül épített, 8 szögletü lavabo, vagyis a keresztelö, ami szerencsére egészen jó állapotban maradt meg.

Megnéztük még azt az ír temetöt is, ahol a legrégebbi ír kökereszt (kép) van. Ezt valamikor 1000 táján állították fel, és azóta is ott van egy templomrom mellett. Ez nemzeti jelképpé vált, gyakorlatilag minden ír szuvenírboltban van valami motívum, díszítöelem vagy minta a különbözö csecsebecséken.

Update: a homokkö keresztet 900 körül állították, továbbá nem feltétlen az elsö, csak a leghíresebb, és a hely neve Monasterboice. Magán a településen már az 5. században is laktak kelták, ha jól tudjuk.

Kastélyvizites különkiadás! A megdöbbenés a bejegyzés végén lesz! Hoppá!

Dublin 4, péntek:

A Dublin Castle helytörténeti múzeum, ahol egy tekintélyes méretü kastélyban ismerkedhettünk meg az utóbbi 10-15 század történelmével, uralkodóival. Csak csoportosan lehet megnézni, idegenvezetövel, és van diákkedvezmény. Mindenhol lehet fényképezni, kivéve azt a helyet, ahol van Dyck egyik képét állították ki (ezt egy olasz turista mégis lefozózta, az idegenvezetö nagyon ideges lett). A jellegzetesen brit (lásd fotó) falak közt stílus nélküli bútorok voltak, persze ez csak kontinentális szemszögböl igaz. Tükörterem, trónterem, lovagterem.

A belsö udvar után megnéztük a régi városfalakat, illetve azok rekonstrukcióját. Régen a vár körül folyt egy patak/folyócska, és azt hitték, hogy amiatt terjed a pestis, ezért befalazták és betemették, és most a föld alatt folyik. Ahol van egy kis víz a várfalak mellett, oda kötelezö jelleggel dobálják a turisták az aprópénzt, mintha fegyvert szorítanának a tarkójukhoz. A kijárat egy nagyon hosszú kávézón át vezet, ahol a szokásos ír szuvenír mellett Waterford kristályokat is kötelezö vásárolni, különben baj lesz.

A dublini öslakók egyébként megdöbbentöen kedvesek. Elmentünk még a St. Stephens Greenre is. Amikor itt sétáltunk, a Moirák szoborhoz (The Fates, avagy: moirák, párkák, stb., fotó, egyébként semennyire sem számít helyi látványoságnak) érve odajött hozzánk egy néni, és elmondta, hogy melyik mit csinál a sors fonalával: egyik szövi, másik gombolyítja, harmadik elvágja az ember élete végén. Miután ezt közölte, szép napot kívánt, és elment. Emberek! Elképzelhetö ez a jelenet Budapesten?, hogy megállítasz a Ferenciek terén két totál turista kinézetü, támolygó fiatalt, és pusztán az információközlés élvezetéért elmondod, hogy a tér erröl a templomról kapta a nevét, és hogy a szerzetesrend neve a világnyelveken így és így van? Nem. És az írek részéröl ez szokásos.

Elötte egy bácsi állított meg minket, és megkérdezte, hogy visitors vagyunk-e (dehát üvölt rólunk, fotótáska, stb.). Majd elmondta, hogy a környéken mit érdemes megnézni, jöttek az insider tippek, és kellemes itt-tartózkodást kívánva elment.

Elöször majdnem elküldtük, azt hittük, a szokásos kéregetés céljával szólít meg. A néninél már tudtuk, hogy a moirákat fogja elmondani.

Kéregetök egyébként vannak, nem is kevesen, ök többnyire romániai cigányok. persze mindenféle népség van. Van a Grafton Streeten egy magyar is, olyan egyetemista-forma, aki abból él, hogy kivisz egy zsák homokot, leteszi a földre, és farag belöle egy fekvö bárányt. És ezt minden nap.

Hihetetlen folytatódás! Különkiadásos szenzáció az ír lebujokban!!!

Dublin 3

A Temple Bar egyrészt a negyed neve, másrészt a névadó báré; mindkettöt föleg turisták látogatják. Régen ez volt kb. a lebuj-negyed, kétes hírü lokálokkal, most pedig kulturális negyed szeretne lenni. Vannak most is nightclubok, de ezek szerintünk nem olyanok, mint régen lehettek.

A Temple Bar (maga a kocsma) viszont nagyon diszkrét pub, még cigizni se lehet, ahogy semelyik ír kocsmában se lehet. Ide abban a reményben mentünk el, hogy élö ír zene lesz, ahogy hirdették, de kiderült, hogy nem, mindemellett akkora tömeg volt, mint a legszaftosabb Fidesz-nagygyülésen. Tényleg nem lehetett közlekedni, körülbelül 5 perc volt, míg eljutottunk a bejárattól a pultig (Guinness, ír kávé - köszönjük Sanyi!).

Ezután átmentünk egy másik kocsmába (már nem emlékszünk a nevére, de az is a Temple Bar negyedben volt), ahol valóban élö zene volt. Orsi fel is vette videóra, ahogy Ági valami ír dalt énekel. Fél kettö körül hazaindultunk.

Késöbb találkoztam Mainzban egy dublini lánnyal (aki ráadásul írül is tud), és mondtam, hogy voltunk itt. Az a baj, hogy már nem jegyeztem meg pontosan, de a legjobb ír pub a St. Stephens Green környékén van valahol. Aki tud erröl valamit, kérem, ossza meg a közállapotok javulása érdekében.

Folytatódó döbbenetes szenzáció! Különkiadás! Fürdés!

Dublin 2

Péntek este elmentünk a Blanchardstown Centre uszodájába, ahol volt egy téglalap alapú, valahány sávos úszómedence, ahol még egy fél hosszt sem úsztunk. ellenben a másik épületben mindent kipróbáltunk. Itt pedig a következök voltak: az egész Anlage egy gyürü alakú, jókora medence volt, amelyet kisebb-nagyobb beszögellések, lépcsök, átjárók tettek változatossá, valamint egy sodróáram, ez megkönnyítette vagy -nehezítette az úszást. A körgyürü alakú medence egyik beszögellésében volt egy kb. 5 m átméröjü jacuzzi, a legnagyobb népszerüséget persze a 10 m széles hullámgenerátor aratta.

Legalábbis a földszinten. Föntröl indul ugyanis három óriáscsúszda: egy hagyományos, egy IFA-gumis (nagy sárga gumiba ülsz, és a csúszdán nemcsak lefele mész, hanem fölfelé (!) is), valamint egy kamikaze jellegü "black hole". Nekünk legjobban az úszógumis tetszett. Kép nincs, mert tilos volt fotózni.

Volt a földszinten egy szörfgép is, ami kb azt jelenti, hogy rá kell hasalnod egy müanyag (hungarocell?) lapra, majd rá kell térdelned, aztán felállsz, miközben végig jönnek szembe a mesterséges hullámok. Nos, a feladat közülünk senkinek se sikerült, de - jelenlétünk alatt - másoknak sem. Balinak, mint megtudtuk, jobban ment.

Döbbenetes különkiadás, szenzáció (Dublin 1, de lesz még)

Semmi pánik, megérkezett a várva várt Dublinos beszámoló!!!

Elöször is köszönetet szeretnénk mondani szponzorainknak, a Melissa teljes legénységének, a szállásadó Sanyinak és Jucinak, valamint a szállásadó (ilyen szó nincs ilyen értelemben, hehe) Balinak, aki kibányászta a világháló leghátsó ZUGOLYából az 1 centes (másképp: 0,01 €-s, azaz 2 forint 54 filléres) Ryanair repülöjegyet, ööö, más szponzorunk asszem nem volt. Lehet folytatni az irigykedést, mert most jön a beszámoló. :)

Elsö nap, csütörtök:

Miután hajnali egyig készítettük a karácsonyi ajándékokat a magyarországi családtagoknak, elindultunk a 6:45-ös busszal a Frankfurt Hahn-i reptérre. Felszálltunk, mindenütt köd és felhö, sajnos értelmes légi képet nem tudtunk csinálni. Jucival találkoztunk a megbeszélt helyen, és máris kezdödött a naaagy muffin-zabálás a Blanchardstown Centre-ben. Mi marshmellows-os és csokis muffint ettünk.

Dublinban sütött a nap (nem szokott, vagy csak áttételesen, mert a felhök nagyon komoly vámot szednek), egyet vissza kellett állítani az órát az idöeltolódás/-zóna miatt. Mindenki a bevásárlóközpontot ostromolja, mert már megkezdödött a karácsonyi vásár, és a shoppingolás az íreknél enélkül is nemzeti sport. Na nem mintha a magyarok sokkal intelligensebbek lennének ilyen szempontból, csak az íreknek van pénzük. Mindegy. Állítólag nincs kultúrájuk, Joyce, Yeats és a többiek csak adottság, amit marketingcélokra kitünöen lehet alkalmazni, viszont az ír nép birka (akkor rokonok vagyunk!). Rengeteg a szuvenírbolt, itt is látni többek közt Ulyssesre utaló kegytárgyakat, persze elsösorban a lóhere, a Guinness-relikviák és a hasonló dolgok fogynak.

Még aznap este bementünk a városba kocsival, Orsi, Gábor és Doda is velünk jött. Sanyi vezetett, a jobboldalon, ahogy az már csak Írországban szokás. Mi pedig a fejünket kapkodtuk, hogy jön szembe a kamion. A buszok emeletesek, többnyire Volvók. Szóval megnéztük este a várost, csak úgy felületesen, de az már ennyiböl is kiderült, hogy szép, többnyire tiszta, a tömegközlekedés borzalmas, és Demszky jól érezné magát, mert lehetne metrót építeni.

Megnéztünk egy katolikus templomot, a parkolóház mellett, Dodának nagyon tetszett a terem akusztikája, nagyokat is kurjongatott éppen ezért. Doda - aki nem tudná - Költö Bence, aki mindenkit Dodának hiv, amikor olyan kedve van, de más szavakat is tud ám! Ezután bementünk a Temple Barba, mármint a negyedbe, futólag megismerkedtünk a fontosabb helyekkel.

Miután besötétedett, elmentünk a Wedding Cake (fotó a hodály méretü bevásárlóközpont belsejéböl) becenevü, ténylegesen esküvöi tortára emlékeztetö épületbe, ahol elfogyasztottuk a hely kávékülönlegességeit, egy divatosnak számító kávézóban, aminek nem jut eszünkbe a neve, de hoztunk valami papírt róla.



(szolg. közl.: most látjuk, hogy 22:10 van, és 5 perc múlva zárják a géptermet, úgyhogy gyorsan feltöltjük ezt, és a pénteki nappal folytatjuk legközelebb, addig is élvezhessétek meglévö betüinket)

Variációk egy kávéra

Kedvenc helyünk Rüdesheim - legalábbis az egyik. Szép a hely, közel a Rajna, és bár a magyar borok elkötelezettjei vagyunk, meg-megkóstolgatjuk a helyi szölöböl préselt nedüt is. A libegöröl jó messzire csak szölöhegyeket látni, az utcácskák melletti borozókat meg a legszívesebben végiglátogatnák, persze jó ropogós, friss perecet ennénk a borhoz.

Majd ha melegebb lesz, akkor kipróbáljuk azt a luxust, amit a legegyszerübb görög filozófus (Diogenész) engedett meg magának és beköltözünk egy rüdesheimi csinos kis boroshordóba, csak ahhoz azért egy picivel több ösztöndíj kéne. ;)

Érdekes, hogy egy ilyen csinos kis városkában, ahol minden a borról szól, mégiscsak a rüdesheimi kávé lett világhírü. Jó, bevallom, elhallgattam valamit: Rüdesheimban néha erösebben is kipréselik a szölöt, és ebböl lesz a híres Asbach Uralt, amivel kávénkat is ízesíthetjük. Ha követjük a közkedvelt receptet, akkor ilyen lesz az eredmény.
Reviczky-Balogh Ági ínyenckonyhájának elsö receptje tehát így hangzik magyarul (bármilyen német kávés recepteskönyvben, valamint a neten is megtalálható - semmi közöm a fejlesztéshez):


Hozzávalók
- eredeti rüdesheimi kávéscsésze (orronként egy)
- forró kávé (nekünk: eszpresszó, nem német)
- tejszín
- vanília
- reszelt csokoládé
- Asbach Uralt (4 cl/orr)
- kockacukor (3 db/orr)
- gyufa vagy öngyújtó (igen, piromán vagyok!)


Elökészületek:
Verjük fel a tejszínt, ízesítsük vaníliával (ketté kell vágni a barna vanília-rudat, és a fekete kis magocskákat kikaparni belöle). Reszeljünk egy kis csokoládét is. Mindkettöt tegyük egyelöre félre, mondjuk hütöbe.
A csészébe tegyünk 3 kockacukrot, 4 cl alkoholtartalmú italt hevítsünk föl, majd öntsük a cukrokra és gyújtsuk meg. Egy percig hagyjuk égni, majd a forró kávét öntsük óvatosan hozzá. Díszítsük tejszínhabbal, amit a végén megszórunk egy kis csokoládéval. Nem árt hozzá a kanál, de van, ahol ezen felül szívószállal tálaják.

"Wohl bekomm's!"

A Jóhegyi Bolti Libahús múzeuma

Megnéztük végre a hétvégén Mainz talán leghíresebb múzeumát, ami természetesen óriási, „németes“ (a sztereotipiák most igazak), és abszolút átfogó. A diák belépöjegy 3 peták, szóval nem is sok.

A Johannes Gutenberg Museum a kézzel írt könyvekkel kezdödik, aztán lassan áttér a nem mozgatható betüs európai nyomtatványokra. Olyan érdekességeket is láthatunk, mint pl. egy félkész könyvoldalt, amelyet még nem füztek be és nem is színeztek ki: merthogy az iniciálék helyét üresen hagyták, és utólag, kézzel festették ki a kívánt színü festékkel. Volt olyan poliglott könyv is, amelynek egyik hasábjában héber, másikban arab, harmadikban latin, negyedikben meg német szöveg volt – ami akkoriban nagy technikai bravúrnak számított.

Aztán jött ez a Gutenberg, akit voltaképpen Henne Gensfleischnak (Tyúk Libahúsnak) hívtak, és saját maga, ügyesen feltalálta a mozgó betüs nyomtatást – miután a koreaiak, japánok és kínaiak is. Gutenberg óriási kölcsönöket vett fel, amelyeket késöbb nem tudott visszafizetni, viszont a találmányát mindenki használta. Egyébként a mozgó betüs nyomtatás „mindössze” egy olyan technikai újítás volt, ami nagyonis kézenfekvö volt, csak Gutenberg elött nem terjedt el – Európában. A Távol-Keleten már több évszázada használták, és könyvtárakat töltöttek meg a nyomtatott írásokkal. Szerencsétlen Gutenberg pedig – globalizáció és a megfelelö ipari kémek hiányában – szegényen halt meg.

Akkoriban drágább volt egy nyomtatott könyv, mint egy kézzel írott. Az is érdekes, hogy sokáig nem is tudták, hogy pontosan ki, mikor és hol nyomtatott elöször az új technikával. Eleinte kizárólag megrendelésre, minimális darabszámra dolgoztak a nyomdák. Gutenberg összesen 180 bibliát nyomtatott, ebböl 49 van meg. Az abszolút elsöség dicsösége persze nem az övé.

A kiállítás kitér erre is, mármint nem az ipari kémek hiányára, hanem a koreai, japán és kínai mozgó betüs nyomtatásra, ami már a 10. Században is ismert volt egyes helyeken. Persze ott sem terjedt el annyira, hogy mindenki azt használta volna, elsösorban a szent könyveket terjesztették ezzel a módszerrel, ami a leghatékonyabb társadalomszervezésnek bizonyult. A második (vagy harmadik?) emeleten összegyüjtöttek egy csomó távol-keleti dokumentumot, ami szintén érdekes, és nemzetközi kontextusba emeli az egészet.

Másképp fogalmazva: véletlen sem Gutenberg-soviniszta a kiállítás, és a tág látókörbe még az is belefér, hogy egy kicsit elagyabugyálják a Gutenberg-mítoszt. Ugyanis senki sem tudja, hogy hogyan nézett ki ez a bizonyos Henne Gensfleisch, az elsö kép csak halála után 100 évvel készült „róla”. Továbbá a Gutenberg-bibliákon nincs semmiféle „logó”: aláírás, mesterjegy, vagy bármi, ami alapján az ösbibliákat azonosítani lehetne: végül is akkoriban, az 1450-es években egyedül ö készített ilyen technikával könyvet Európában (és azt gondolta, hogy ez elég is).

Ennek ellenére a nevéhez füzödö, 1452 és 1454 között Mainzban nyomtatott bibliákat ma nagyon szigorúan számon tartják: nem véletlen, hiszen több millió eurót/dollárt érnek. Természetesen a világ legdrágább bibliáját is Gutenberg nyomtatta, ez 1987 óta tartja a rekordot 5,4 millió dollárral.

És hogy hogyan lett a "Libahús"-ból "Jóhegy"? A Gensfleisch család jó kereskedöként mindig megvásárolt egy-egy házat, az akkori szokás szerint pedig a ház tulajdonosai felvették a ház vagy birtok nevét is, így lett Gensfleischékból eleinte "Gensfleisch zur Laden" (bolti libahús), majd "Gensfleisch zur Laden zum Gutenberg" (jóhegyi bolti libahús).

Falra mászunk. Vagy mégsem?

Elhatároztuk, hogy beiratkozunk az egyetemen a falmászásra, amire az elsö órán lehetett jelentkezni. Ez tegnap volt, és 18.30-kor kezdödött, s ehhez böven elég, ha a 18:06-os busszal elindulunk otthonról (kb. 8 perc a menetideje).

De a busz nem jött. Nem, nem késett, hanem egyáltalán nem jött, egyszerüen kimaradt egy járat, és csak a "következövel", a 18:26-ossal tudtunk elmenni, ami szintén késett egy kicsit, így háromnegyed után értünk oda. Persze úgy is felfoghatjuk, hogy laza fél órát késett a 06-os.

Mivel az egyetemen az érdekes és ingyenes sportok nagyon népszerüek, óriási tömeg volt itt is, körülbelül háromszoros lehetett a túljelentkezés. Mire mi odaértünk, az emberek tömött sorokban távoztak a helyszínröl, mert már megtörtént a sorsolás (az ottlévök közül random kiválasztották, hogy ki vehet részt a falmászáson), amin mi ugyebár részt sem vehettünk a busz miatt.

Ennyit a német pontosságról.

A falmászás viszont biztos nagyon jó: van egy viszonylag nagyobb terem, ahol még a plafonon is vannak kapaszkodók. Majd legközelebb a délelötti busszal megyünk ki:)

Az egyetemen más sportok is vannak, van például sárkányrepülés, vitorlázás, síelés, búvárkodás (ezek részben külföldön zajlanak) meg kötéltánc, vízalatti, illetve tolókocsis (!) rugby, amihez biztosítanak tolókocsit is. A technikai sportok már pénzbe kerülnek, a sárkányrepülés kifejezetten drága. Aki golfozni szeretne, az inkább Wiesbadenbe iratkozzon be.

Könyvek, a labirintus és a logika (hommage à Calvino)

Keresek egy könyvet. Az itteni könyvtár több részből áll, van a központi könyvtár, ezen felül minden tanszéknek, részlegnek külön kis könyvtára is van. A központi könyvtár nyitvatartása "megfelelő", azaz szinte bármikor be lehet oda menni, sőt, internetezni, nyomtatni, fénymásolni is lehet a helyszínen. Természetesen a bel- és külföldi könyvtárközi kölcsönzést is ismerik, kisebb-nagyobb összeg fejében bármilyen könyvhöz hozzá lehet férni. A tanszéki könyvtárak szanaszét vannak a campuson, külön kis füzetkében fel van tüntetve mindegyik, és ha kéznél van egy kis térkép a campusról, akkor probléma nélkül megtalálható bármelyikük, valamelyik félemeleten lévő sötét folyosó kis zugában. (A térképen az épületek vannak feltüntetve, az egyes emeletek, termek és bejáratok nem.) Csakhogy van egy kis probléma a labirintus sikeres megoldása után: a nyitvatartás meg a kölcsönzés. A kis füzetkében felhívják a figyelmedet arra, hogy vigyázz, mert mindegyik tanszéki könyvtár nyitvatartása más és más. Kölcsönözni pedig nem lehet, kivéve, ha valami oknál fogva privilégiumot kapsz (tanítasz az egyetemen, vagy az adott tanszéknek a hallgatója vagy és épp hétvége van). Egyébként külön könyvtárjegy jár a központi és a tanszéki könyvtárakhoz, de utóbbihoz csak akkor jutsz hozzá, ha a megfelelő szakra vagy beiratkozva. (Nekem a német szakos könyvtárhoz van jegyem.) Ezek az előzmények.

Egy bizonyos nyelvészeti könyvet keresek, tematikája általános, nyelve angol, kiadása alapján pedig "alapkönyv" lehet, bár ez utóbbi nem biztos. Online-keresés: a könyv két nemkölcsönözhető példányban található meg az egyetemen, mindkett kis helyi könyvtárban. Lássuk csak... az els: az Általános és összehasonlító nyelvészet könyvtárában, a második: a Történelem- és kultúratudományoknál, ezen belül az Etnológiai és Afrika-tanulmányok könyvtárában. Bevallom, némi köze lehet a könyvnek a néprajzhoz is, hisz a nyelvészek általában az emberi beszéddel foglalkoznak, az emberek pedig népcsoportokban szoktak élni.
Egyik kis könyvtárhoz sincs jegyem, de talán majd kiadják fénymásolásra a könyvet, hiszen a szabályzat szerint olyan könyvet nem szabad más egyetemekről, könyvtárakról kérni, amelyik a helyszínen is megtalálható.


Próbálkozzunk az első helyszínnel, hisz az logikusabban hangzik: megvan az épület, a félemelet, a folyosó, a terem, de az ajtó zárva. Az általános nyelvészeti könyvtár, ami egyben az angol szakosok könyvtára is, hetente kétszer tart nyitva, elöfordul, hogy csak egy órát. De ez nem az a nap, meg nem is az az óra. Másnap. A könyvtár nyitva, ruhatár nincs, a kis könyvtár kong, de van egy könyvtáros. Elmondom, hogy mit szeretnék, persze, keressem csak meg a könyvet a polcon, és vihetem is fénymásolni. Számítógépes katalógusuk nincs, úgyhogy a hagyományos kartotékában gyorsan meg is találom a könyvet. Két sorszám is van hozzá, de egyik alatt se találom. A könyvtáros segít, együtt se találjuk, és a kölcsönzött könyvek között sincsen. Hát akkor menjek fel a 3. emeletre a jobboldali folyosó végére, Professor B-hez, aki épp az irodájában tartózkodik, hátha nála van. Gyorsan meg is találom a szobáját, ajtaján - általános nyelvész lévén - mindenféle nyelven mindenféle bölcsesség, németül, spanyolul, szanszkritül, meg amit nem tudtam megfejetni. (Itt jön be Calvino a képbe, bár csak halványan.) A faliújságon a tajváni, a tagalog meg mittudoménmilyen nyelv tipológiájával foglalkozó szemináriumokra invitálnak. Kopogok, belépek, elmondom, mit szeretnék. A keresett könyv nincs Prof. B-nél, de volt már a kezében, ismeri. Lehet, hogy a kolléganőjénél, Prof. A-nál lesz. Várok, míg Prof. B., akit mellesleg méternyi magas könyvstószok vesznek körül, kimegy Prof A. irodájába. Sajnos ott sincs meg a könyv, nem tud segíteni. Szóval egy könyvtári könyv eltünt, valahol felszívódott.

Sebaj, van egy másik könyvtár, nézzük az etnológusokat.
De előtte még gyorsan kihaszálom az alkalmat, és a központi könyvtár egyik gépén a nyelvtörténeti szakszemináriumhoz szükséges szakirodalmat megkeresem. Meg is találom a katalógusban, négyből három megvan a német tanszéken, egyikük akár a helyszínen (a központi könyvtárban) is kikölcsönözhető, a negyedik pedig szintén az afrikológusoknál van. Ez aztán a véletlen! Legalább nem csak egy könyvért megyek át a másik épületbe.

Elötte viszont egy könyv a központi könyvtárból: téma szerint van elrendezve a csomó szakkönyv, de a keresett könyvet se a nyelvészet, se a germanisztika alatt nem találom. Gyanús is, mert csak száma van, betüje nincs. Végül megtalálom azt a raktárhelyiséget, ahol a tankönyveket és egyéb könyveket tárolják. Tankönyvek között persze nincs, de a szám alapján megtalálom a második emeleten. A nyelvészeti könyv a kvantumfizika és a molekuláris biológia gazdasági hatásait boncoló szakkönyvek között található. Érdekes.

Keresem a logikát... nem, inkább keresem a legelső könyvet az etnológusoknál. Kis keresés után megtalálom a megfelelő bejáratot az épületbe. De mi van, ha több könyvtár is van itt? A termet ezúttal nem jegyeztem meg... húha... Balra egy könyvtár, Etnológia és afrikatudományok. Zárva, de két óra múlva kinyitnak. Sebaj, sétáljunk el jobbra. Szerencsére van ott még egy könyvtár (még csak a földszinten járok), az nyitva van. Szintén etnológia és afrikatudományok könyvtára. Most aztán teljesen elbizonytalanodtam. Belépek, félve megkérdezem a könyvtárost, hogy vajon jó helyen járok-e, ha ezt és ezt a könyvet keresem. A sorszáma alapján megerősít, hogy igen, ez a könyv itt lesz a pincében, a folyosón hátul. Fénymásolni is kivihetem, ha kimegyek a földszinti folyosón jobbra, akkor van ott egy fénymásoló, amit használhatok. Lemegyek a csigalépcsőn a pincébe, mindenhol különféle afrikai népekkel foglalkozó könyvek. De a folyosó végén van egy irodalmi és egy nyelvészeti szekció is. Elárulom, nem csak az afrikai népek nyelvével foglalkozó könyvek találhatóak itt. A keresett könyv persze hiányzik a polcról. Felmegyek, érdeklődök. Valóban, ki van adva a könyv, de épp ma fogják visszahozni. Visszakérdezek: meddig van ma nyitva a könyvtár, mert akkor késöbb visszajönnék. Délután kettőig. A könyvtáros kicsit bizonytalan, nem értem, miért. Aztán elmagyarázza: tulajdonképpen tovább szoktak nyitvatartani, és ha az illető, akinél a keresett könyv van, kettő után érkezik, akkor nem fogom ma megkapni a könyvet fénymásolásra. Viszont holnap reggeltől délutánig nyitva lesznek (nem úgy, mint az általános nyelvészek és angol szakosok könyvtára). Még egy könyvet keresek, azt a bizonyosat a nyelvtörténeti szemináriumhoz, gyorsan meg is találom, szinte ugyanott, ahol a másikat nem. Hogy mi köze ennek a nyelvészeti könyvnek az afrikatudományokhoz, azon még töröm a fejemet, de elöbb gyorsan kimásolom belőle a szükséges cikket.

Holnap meg talán megkapom azt a könyvet, amit már jó ideje keresek.
Lehet, hogy inkább nem keresem a logikát, csak járom a labirintusokat és követem az utasításokat. Talán egyszerűbb.

Optikai és EG-Länder

Gondolom a holland optikai paradicsomot mindenki ismeri már, aki kinézetre vásárol zöldséget az Aldiban. Aki nem ismerné: ez egy piros gömb, kásás, zákányos, szagtalan, és íze sincs, továbbá - ezeket leszámítva - kívülről olyan, mint a balatonszemesi kertünkben termő paradicsom, csak itt pénzbe kerül. Eddig azt hittük, hogy ez űberelhetetlen.

Ám az Aldi más érdekességgel is szolgál. Vettünk mézet. Erre származási országként az volt írva, hogy EG-Länder és nicht-EG-Länder. És ekkor beindul a filozófia: miért nem azt írták már rá, hogy származási hely a világ minden országa, vagy pedig téglagyár és nem-téglagyár, vagy pedig Kína és nem-Kína. Végülis a kötelezettségüknek eleget tettek a forgalmazók: feltüntették a származási országokat. Az ízéről ne beszéljünk. Mindenesetre a Timiék voltak olyan kedvesek és hoztak magyarországi kistermelői bio-akácmézet, úgyhogy egy fél rossz szavunk se lehet.

Életben vagyunk

Mögérkeztünk, kicsomagoltuk a hamubasült pogácsát, és elköltöttük annak rendje-módja szerint a maradékokat is. Még ismerkedünk a német billentyüzeten használandó bill.kombinációkkal, ezért a hosszú ü-ket és ö-ket egyelöre hanyagoljuk.

Ez itt a Dom zu Mainz, ettöl kb. 1 km-re lakunk Richtung West, neben der Kaiserstraße. A Landtag és a kormánynegyed is mellettünk van (Mainz ugyebár Rheinland-Pfalz fövárosa), ha egy kicsit tovább megyünk, ott a City is, inkluzíve shopping area. A parttól 2 (1?) percre lakunk.

Nincs annyi török, mint Törökországban, érthetö okokból, és ugyanez mondható el az oroszokról, indiaiakról, afgánokról, lengyelekröl, és a föld minden népéröl. Szóval abszolút multikulti.

Voltak vendégeink is, reméljük, jól éreztétek magatokat :) és a továbbiakban is szívesen látunk bárkit.