Végtelen idő a mainzi ferde toronyban

Rájöttünk, hogy a mai világban nemcsak hogy illik nagy cégeknek a kultúrába is invesztálni, hanem ez már-már kötelező. Itt Mainzban a közműveknek sikerült elég sok pénzt felhalmozniuk, hogy a tőlünk nem messze lévő kikötőben (Zollhafen) felhúzzanak egy teljesen új, zöld színű üvegtornyot. És hogy ne legyen túl könnyű dolguk a kivitelezöknek se, megdöntötték pont 7 fokkal a zöld csodát, mégpedig úgy, hogy a lift is ferdén menjen benne föl-le. A torony mellett a régi stílusú hagyományos kikötő-épületek láthatók, meg persze van ott mindeféle konténer is a folyó mellett, mindenesetre nem lehet eltéveszteni.

Nem vagyunk építészek, de amikor szombaton, a megnyitó napján beléptünk a vadiúj zöldségbe, néha fura érzésünk támadt, amikor a lépcsőházban közlekedtünk. Néha több helyünk volt, mint a megszokott merőleges falaknál, néha pedig kevesebb. Elvarázsolt kastélyunkat fogjuk így felépíteni, hogy megzavarjuk a gonosz tündéreket. A liftben annyire nem volt érezhető a "7 fok", mert a "fent" és "lent" ugyanúgy működött, mint bármely másik épületben, de technikailag biztos okozott némi fejtörést, hogy nem csak le és fel hatnak a liftre mindféle húzóerők, hanem oldalról is jön a nyomás.

Úgy tünt, mintha ebben az épületben megállt volna az idő - de nem is, inkább épp ellenkezőleg: mintha végtelenségig kitágították volna itt az időt. A fiatal művészek meg a végtelen idejüket végtelen abszurd feladatokkal töltik ki, a kiállított műtárgyak csak lenyomatok, végtelennek tűnő folyamatoknak az esetleges maradványai.


Mielőtt bárki azt hinné, hogy minket is elvarázsoltak a ferde toronyban, fejre állítottak és alapos agymosáson mentünk keresztül, miután steril fehér szobákba eresztettek minket, kifejtjük, hogy milyen érdekességeket láttunk.

Volt olyan ifjú titán, aki úgy vélte, hogy felveszi a küzdelmet a Moirákkal - név szerint Klothóval, Lachesisszel és Atroposszal - és fogott egy 1000 méter hosszú selyemfonalat. Igaz, nem saját kezűleg szőtte azt, de aprólékos műgonddal csomót csomó hátára helyezett, míg ott nem sorakoztak szabályszerűen egymás mögött a kiscsomók. Művészünket fáradhatatlan kitartás, küzedelemvágy és kíváncsiság hajtotta, és meg nem állt, míg nem tudott több csomót kötni a fonalra. Voilà - és kész a műalkotás: egy óriási nagy giga-csomó! Négy évig tartott mindez, a különleges csomó-eseményeket meg természetesen naplóban kell rögzíteni.

De első művészünk nem volt egyedi eset. Következő barátunkat megihlette a mainzi karnevál, és konzervatív-kreatív módon úgy döntött, hogy fittyet hány a gépesített világnak, kézzel vágja ki a konfettit a fehér A4-es papírból. De nem akárhogy! Teljesen egyforma méretűre; és a majdnem tökéletes kis köröcskéket már-már gépiesen precízen, egymástól egyforma távolságban úgy vágta ki, hogy a megmaradt papírt teljesen homogén lyukacsmező borítson. Ha Roy Lichtenstein még élne, biztosan örömmel használná fel ezeket a lyukkártyákat sablonként! Konfettiművészünknek csak a megmaradt papírjait lehetett megtekinteni, hiszen mitől művész a művész, ha nem performanszkodik egyet-kettőt. Az első konfetti-eresztését sikeresen csempészte a németorzági foci vébé hivatalosan jóváhagyott konfettija közé, a másodikat meg az idei Rosenmontagszugon szórta szét Mainzban - talán ránk is?
És ha már ennyit üldögél otthon valaki, konfetti-vagdosással töltve az idejét, akkor nem csoda, ha egyszer útnak indul. De hogyan indul el kedves kis konfetti-művészünk? Természetesen mindent alaposan végiggondol, precízen eltervez és lemér. Mainzról illik azt tudni, hogy pontosan az 50. északi szélességi fokon helyezkedik, úgyhogy nem lepődtünk meg, amikor ifjú művészünk elindult az adott szélességi fokon nyugat illetve kelet felé. Hát, nem mindig sikerült pontosan betartania az útvonalat, de eljutott nyugaton a tengerig, keleten meg Csehország határáig. A következő túra észak-dél irányban ment, az eddigi tapasztalatokból tanulva, tengertől tengerig tartott, és eléggé pontosan egy adott hosszúsági fok mentén haladt. Kiállítva persze csak a térkép volt...

A végtelen időről a végtelen tévésorozatok is eszünkbe juthattak, mint például a híres "Lindenstrasse". Volt szerencsénk megnézni az eddigi ezeregyszázhatvanvalahány részből összeállított húszperces egyveleget, és jelentjük: igenis, van értelme az életnek, ugyanolyan okosak vagyunk, mint azelőtt, és de jó, hogy nincs tévénk! Ez aztán a művészet!

Néha véges az időnk, ilyenkor fényképen rögzítjük ugyanazt a témát, bizonyos idő elteltével. Témánk lehet sokféle, például sajátosan németes, amikor a volt NDK-ban élő emberek a rendszerváltás előtt és után ugyanabban a szobában, ugyanabban a felállásban megtekinthetők, tíz-tizenöt év elteltével, vagy pedig egyszerű és emberi, mint amikor a híressé vált Brown nővéreket tekinthetjük meg évről évre, 1975 óta napjainkig.

Egyes művészek szeretnek főzni, és annyi idejük van, hogy elejétől végéig végigsütnek-főznek egy klasszikus német szakácskönyvet, lefotózzák mind a 350 ételt és az eredeti képek fölé ragasztják a saját alkotásaikat. Ez az időtöltés csupán két évbe kerül, produktív, mert ha jól sikerül egyik vagy másik étel, akkor meg is lehet azt enni, úgyhogy az előbbi művészek mellett nem is nagyon értettük, hogy mi a keresnivalója. Hol van itt az értelmetlen küzdelem? A végtelen monotonitás? Az identitás nélküli számszerűség? A nagy nihil? Ilyet mi is tudunk és szoktunk néha!!! Csak nem nevezzük művészetnek. Vagy már senki sem főz ezen a világon? Senki sem küzd már meg a szakácskönyvvel? O tempora, o mores - ó moirák!

Akinek sikerült felkeltenünk az érdeklődését, az itt bekukucskálhat a műalkotásokba. Pénzt a belépőre nem feltétlenül érdemes szánni. Aki meg kreatív, az csinál magának műalkotást, vagy javasolhat nekünk ilyesmiket, az élet tele van fraktálokkal, üres papírokkal, használatlan könyvvel. Én (Ági) a doktorimat tartom egyelőre megmászandó hegynek, végtelenített programnak, kötögetem a csomókat, vagy épp színes papírokból darukat hajtogatok, nem is tudom. Ki tudja, egyszer talán majd nagy művész válik belőlem.