Nyilvánosan pucérkodtunk

Sajnáljuk, de mi Hajdúszoboszlón szocializálódtunk, így hát fürdőruhában veselkedtünk neki Mainz leghíresebb fürdőoázisának, a Taubertsbergbadnak, amiről még buszmegállót is elneveztek. Ettől függetlenül a ’textilfrei’ tényleg nem jelent mást, minthogy gatya le!, és nincs apelláta.

A Taubertsbergbad három részes. Mi mindegyikben voltunk, méghozzá féláron, ami 9,25 eurót jelent egész napra (volt régebbről egy 50%-os utalványunk). Ha egyesével veszed a napijegyet, akkor a Sporthalle a legolcsóbb (pontosan nem tudjuk, mennyi), ahol három medencében lehet úszni és toronyból is lehet ugrani. Érdektelen.

Ennél drágább a Thermalbad, ahol melegvizes medencék vannak (kinti+benti) jakuzzival és egy elég erős sodróárral. Fent az emeleten két csúszda van, mindkettő kivilágított black hole, a kettő közül az egyik meredek. A medencék magyar viszonylatban kicsik, jakuzzi inkább szokványos, a sodróár nem rossz, a csúszda nem rossz.

A legdrágább persze a Saunawelt napijegye, ami tíz különféle szaunát és a Thermalbadba szóló belépőt jelent. Ha átmész a termálból a szaunába, és nem látod a kiírást, miszerint textilfrei zónába léptél be és mégis textilben ülsz be a valahova, udvariasan emlékeztet a fürdőmester, hogy gatya le, és törölköző a láb alá. Ez történt velünk, és innentől Ádám- és Éva-kosztümben tapasztaltuk meg, mennyi mindenben különbözik a német szauna a magyartól.

Namármost szaunázni nem úgy kell, ahogy Szoboszlóban szokás (tudniillik, hogy Pityukám, öncsé’ rája még ötszáz litert); a német szaunában a vendég egy millilitert se önthet rá. Ezt a feladatot a szaunamester látja el, aki minden félórában a tíz helység valamelyikében különböző illatú „Aufgussokat” helyez el nagy tudományosan a fűtőtesten.

Minden új illat új levegőt igényel, ezért a srác (az egyetlen személy egyébként, akin ruha van) ilyenkor kinyitja az ajtót és az egyik törölközőjével friss levegőt hajt be a terembe, ezután pedig elkeveri a friss levegőt és becsukja az ajtót, amire kiteszi a belépni tilos táblát, merthogy most következik a nagy szeánsz. A szaunamester megint propellerezni kezd a törölközővel, és szétárad a félhomályban a 85 fok. Mi először a 85-ösben voltunk, ahol Gletscheraufguss nevű illatot csináltak, és ehhez kaptunk egy szem mentolos cukorkát is. Szóval miután a feje fölött meghajtotta a forró levegőt, törölközőt cserélt, és azzal minden vendég arca előtt egyesével kb. 20 centire lehúzta a pokol hevét, aminek nagyjából az a következménye, hogy teljesen szétolvad az agyad. Na ennél nagyobb hőséget még sose percipiáltunk. A szaunamester közben szabályos időközönként locsolgatja a tűzhelyet, és néha a feje fölött elkeveri a forró levegőt a másik, hosszabb törölközővel. A rövidebbel az arcod előtt csapja le a 85 fokot.

Végülis ez az, ami Szoboszlón nincs (vagy nem láttunk; aki tud róla, szóljon): a szaunamester, aki változatosabbá + érdekesebbé teszi az egészet. És a méretek is mások, Szoboszlón mi csak tyúkól méretű szobácskákban voltunk, a Taubertsbergbadban pedig akkorában is, mint egy rákosrendezői családi lakás, kétszer négy lépcsőfokos, ahol mondjuk ötvenen kényelmesen elférnek. Itt a fűtőtest háromszor kettő egymásba épített kandallóból áll, ezek közül a két középső embermagasságú.

A gőzfürdő is sokkal nagyobb, mint amekkorában eddig voltunk (a számunkra legnagyobb eddig a Baden bei Wien-i volt), a mainzi kétszer 3 lépcsőfokos, kör alapú, és rejtelmes fényeffektek pásztázzák végig a gőzt. A fénypászmák körülbelül percenként váltanak színt, a látótávolság kb. 2 méter; a hely átmérője olyan 6-7 méter lehet. Itt kipróbáltuk a Salz-peelinget és a Honig-Spezialt: előbbi egy gőzős sófürdőt jelent, az utóbbi pedig azt, hogy a szaunamester a markodba önt úgy két deci mézet, és azzal bekenheted a párodat (más esetben saját magad). A mézes kényeztetés után még néhány óráig mézillatú vagy még akkor is, ha lezuhanyoztál.

A fentebb mellékelt táblázatban láthatjátok a félóránkénti illatok menetrendjét, mi nyolcat próbáltunk ki este 11-ig (a szombati napot kell figyelni a képen, valamint az általunk bekeretezett illatokat). A maradék időben jakuzziztunk, illetve a tepidáriumban, sanáriumban meg kaldáriumban vagy hol, továbbá a ruheraumban voltunk. Amint a képen látszik, csak a 85, 90 és a 95 fokos szaunában és a gőzfürdőben voltak extra programok, másutt ezek nélkül kényszerültünk velneszelni.

A legviccesebb mégis az, amikor sötét van már, és a szabadtéren lévő két finn faházból, a 85, illetve a 95 fokos kiképzőhelyről támolyognak ki a 0 fokra az emberek: néhány kósza lámpa világít csak, és az áthevült testek körül egy gőz-burok van, ami fehéren világít. A kinti medencéről visszaverődik a fény, az udvar közepén pár apró lámpa, egyébként tökéletes sötét van.

Száraz gótok, ezüst tinta és köves sasok

Mindig is izgatott, hogy mitöl "vízi"-gótok a vizigótok. Gondoltam, ha bejárok szorgalmasan a gót szemináriumra, akkor majd megtudom. Hát, ha nem közvetlenül az órán, de megvilágosodtam: mindenki jobbra-balra népi-etimologizál, a németek Westgotennek (azaz nyugati gótoknak) hívják öket, de ez az elnevezés se sokkal elmésebb. Nem marad tehát más választásunk meg kell tanulnunk gótul.

Az elsö problémák ott kezdödnek, hogy más betükkel írtak, de nem azokkal a gótbetükkel, amelyeket a száz évvel ezelötti könyvekben használtak a németek, hanem az eredetivel, a Wulfila-féle kriksz-krakszokkal. Hasonlít az írás a görögre, meg a rovásírásra is, nekünk viszont szerencsénk van (vagy éppen pechünk), mert olyan kevés szövegemléket hagytak ránk, hogy mindet átírták már "olvashatóbb" betükre is. Söt, néha azon is el szoktam csodálkozni, hogy vajon mennyi minimális szövegemlék elég ahhoz, hogy rekonstruálni lehessen egy kihalt nyelvet? Góték nem hagytank ránk sokmindent, de ami belölük megmaradt, az kizárólag minöségi és esztétikus. Írásos emlékeik között egy 6. századi Biblia van, bíbor lapokra írták a szent szövegeket, ezüst tintával (na jó, ök nem arannyal), és aki eljut Uppsalába, az legyen szíves csodálja meg már helyettem is ezt a híres Codex Argenteust és küldjön el egy echte origi fotót! De talán mázlink van és Speyerben van (megtekinthetö állapotban) az az egy lap, amit 37 évvel ezelött megtaláltak ott, szintén a Codex Argenteus részeként.

Mennek a betük, meg a kiejtésük is. Jön a nyelvtan, mennek a szavak. Szótár gót nyelvböl akad, de terjedelme nem túl nagy. Aki azzal szeretne büszkélkedni, hogy egy adott nyelven minden könyvet elolvasott és az összes létezö szót ismeri, az bátran nekivághat a gótnak! Izgalmas vállalkozás, és a projekt belátható idön belül befejezhetö. Hogy akkor mivel foglalkoznak azok a tudósok, kutatók és szakemberek, akik a gót nyelvet vizsgálják? Elsösorban öket kellene megkérdezni, de van néhány tippem. Magyarországon is éltek annó gótok, talán nem is olyan kevesen. Söt, az 1970-es években elökerült egy Béndekpuszta nevü somogyi településröl egy kis fémlapocska, rajta talán egy tucatnyi kriksz-kraksszal. Ha jól tudom, belekerült vagy húsz évbe, míg kitalálták, hogy ez is "csak" egy bibliarészlet. A gót tudományos kódexben így is szerepel Hács-Béndekpuszta, mivel az írás, ami az azóta elveszett (de lefotózott) lapocskán látható, az egyik legrégebbi gót betütípusban íródott. Szerintem kicsit ásnunk kéne még a Pannon-medencében, és találnánk hasonlókat. Egy-két drágakövel kirakott sasnak is örülnék! Vagy azt csak bukaresti parasztok találnak?

Állítólag a Krím-félszigeten is éltek gótok, egészen a 18-ig századig. Nos, éppen ez a gót tudománynak az egyik legvitatottabb ága. Ugyanis egy flandriai kereskedö, aki épp arrajárt, felírt vagy 50 fura szót, amit a helyszínen hallott. Ennyi tárgyi bizonyítékunk van, és ebböl kell kitalálni, hogy milyen nyelven beszéltek azok az emberek, akiket ez a hollandus megfigyelt. Hogy gót nyelven kapálták-e a földet? Örök rejtély marad.

A gót-órák még folytatódnak, ha lesz elég érdeklödö, akkor a következö félévben gót szövegolvasás is lesz. Egyetlen egy problémám van csak: kivel lehetne gótul beszélgetni???

Die Zwetschgenmännle von Nürnberg

Am (schönen) Wochenende sind wir mit dem gleichnamigen Zugticket nach Nürnberg gefahren, weil uns am Sonntag in aller Früh nichts Spannenderes eingefallen ist, als um 5:30 aufzustehen und mit dem 6:30-er Zug loszufahren. Das musste einfach sein, sonst hat man in diesem Jahr keine echten, originellen, traditionellen, hausgemachten Nürnberger Lebkuchen gegessen, ohne sie ist ein Weihnachten unvorstellbar. Also, los ging's, der Zug fuhr um 6:30 auf Gleis 4 ab. Wir mussten zweimal umsteigen, zuerst in Aschaffenburg, dann in Würzburg, und sind kurz vor 11 in Nürnberg angekommen.

Vom Bahnhof sind wir zuallererst zur Burg gelaufen und haben dort festgestellt, dass sie sich nicht verändert hat; zumindest sah sie vor 5 Jahren im Großen und Ganzen genauso aus wie heute. Das Panorama von der Burgmauer auf die Stadt ist nach wie vor herrlich, nur das Wetter war fast den ganzen Tag schlecht, ein paar sonnige Stunden haben wir trotzdem erwischt. Die Burg ist also okay: schön, alt und renoviert, wo dies notwendig war; nachdem wir alles in Ordnung gefunden haben, sind wir zum Dürer-Haus bei der Burgmauer hinunterspaziert, wo sich unsere kleine, siebenköpfige Gruppe aufgeteilt hat. Wir beide (Ági + András) haben das Dürer-Haus schon vor fünf Jahren gesehen, die anderen wollten die Gelegenheit aber nicht auslassen. Wir sind mit unseren Freunden gereist, so ist die Fahrt einerseits lustiger, und andererseits auch billiger. Mit dem schönen Wochenende-Ticket können 5 Personen in ganz Deutschland so viel reisen, wie sie möchten. Das Problem ist nur, dass der Preis von 28 auf 35 € gestiegen ist.

Wir hatten es ursprünglich so geplant, dass wir uns die Nazi-Ausstellung am Stadtrand ansehen, aber sie war doch zu weit vom Zentrum entfernt, und wir waren einfach zu faul - besser gesagt: zu müde. Also sind wir in der Innenstadt geblieben, wo es bekannterweise auch Sehenswürdigkeiten genug gibt, wie z.B. den Weihnachtsmarkt oder die unzähligen Museen.

Obwohl die Christkindlmärkte in Deutschland (in Österreich, in Ungarn) fast identisch sind, konnten wir irgendwie den Nürnberger Weihnachtsmarkt nicht auslassen. Keine Ausrede, er ist wirklich so, wie überall: der wahnsinnig teure Glühwein ist aus wertlosen Flüssigkeiten zusammengepanscht, der Auswahl an Weihnachtsbaumschmuck und an Spielen ist groß, die Plätzchen und all die anderen Süßigkeiten sind lecker. Sie haben ausnahmslos einen netten "Weihnachtsaufpreis". Trotz unserer bösartigen Kritik und unseren Vorurteilen haben wir es genossen, weil dieser Markt doch eine eigene Atmosphäre hat, die Läden sind ein wenig anders, als in Mainz, Frankfurt, Wien oder Budapest, wobei es keinen Unterschied zwischen den Mainzer oder den Franfurter Weihnachtsmärkten gibt. Genug von der Theorie.

Zwetschgenmoah oder -männle gibt es eigentlich nur in Nürnberg (auch wenn wir in Frankfurt welche gesehen haben). Das sind kleine essbare Figuren, die aus getrockneten Pflaumen (Zwetschgen) zusammengebastelt sind, aber ihr Kopf ist entweder aus Holz oder aus Papier. Eine solche Figur kostet ungefähr 10-15 €. Das muss nicht sein, mann kann ja die Männchen auch zu Hause basteln. Die Nürnberger Bratwurst ist in Deutschland auch bekannt, aber die kann man ja in fast jedem Geschäft kaufen. Nach einer Elisenlebkuchenprobe sind wir weitergegangen zu einem sehr bekannten Museum, nämlich...

Das Germanische Nationalmuseum befindet sich ebenfalls in der Innenstadt, direkt bei der Stadtmauer. Wir sind dort eigentlich viel zu spät angekommen, etwa um 13 Uhr, wobei das Museum sonntags erst um 18 schließt. Aber man braucht ja auch den ganzen Tag, um sich die Ausstellung richtig anzuschauen. Immerhin konnten wir die wichtigsten Highlights sehen.

Die Ausstellungsräume sind natürlich riesengroß. Zuerst sind wir in den Raum "Faszination Meisterwerk" reingegangen, wo nur die bestgelungenen Meisterstücke der europäischen Malerei und Bildhauerei ausgestellt worden sind. Diese Ausstellung hatte die Aufgabe, den Unterschied zwischen den allerbesten und den "mittelmäßigen" Kunstwerke anhand von einigen Beispielen zu veranschaulichen. Da gab es ein paar Werke von Dürer, Rembrandt, Cranach, usw.

Der Codex Aureus ist ein Evangeliumbuch, dessen Buchstaben mit Gold geschrieben wurden. Die Bilder sind ebenfalls mit Gold verziert, ausser einigen Farben ist das ganze Buch innen und aussen goldfarbig. Angeblich ist es eines der teuersten Bücher der Welt.

Die Sonderausstellung "Weltberühmt und heiss begehrt" präsentierte ein paar Möbel der Roentgen-Manufaktur. Diese Möbel sind die teuersten ihrer Art, vor einigen Jahrhunderten haben Könige und Herrscher diese Prachtstücke gekauft. Heute kosten diese Intarsienmöbel mehrere 10.000 €.

Im Museum gab es noch eine weitere Ausstellung: Goldglanz und Silberstrahl. Vielleicht war das die grösste; man hat tonnenweise Schmuck und Edelsteine ausgesucht, um diese Ausstellung zu organisieren.

Die Abteilung für gegenwärtige Kunst haben wir lustig gefunden. Der oben abgebildete Herr mit dem Kopfhörer ist ein gutes Beispiel dafür.

Für Münzensammler: Jeder weiss, dass die Vogeldarstellung der berühmten 5 Mark-Münze eng mit dem Germanischen Nationalmuseum verbunden ist. Wir haben auch diesen gotischen Schmuck gesehen, er ist in der Abteilung für Vor- und Frühgeschichte zu finden. Diese Münze ist sehr rar, vielleicht sogar die begehrteste Silberprägung in Europa.

Bitteschön, was ist ein Debrecziner??

Hát ez.

Ha ráklikkelsz, látod, hogy miért csak 56 grammot vettünk belöle. Igen, a 15,9 euró/kg az kereken 4000 ft/kg; így átszámítva 223 forint 89 fillérrel megúsztuk, hogy kipróbáljunk egy pár Eredeti Német Debreczínert (ha már magyarosítjuk a németesítést, akkor hosszú í-vel).

És azt kell hogy mondjuk, hogy finom. Tényleg ízletes, leginkább olyan, mint egy jobb cserkészkolbász, csak szárazabb talán egy fokkal, meg jobb a hús benne.

Meglehet, jobb annál, amit Magyarországon árulnak Debreceniként. Igaz, hogy az már kolbász kategória, a német változat meg semmiképp sem sorolható ide, annál sokkal véknyabb. Továbbá Magyarországon semelyik debreceninek nem kerül a kilója 4000 forintba. Annyiért már nagyon jó téliszalámit kapsz. Egy olyannal meg szerintünk ez nem veszi fel a versenyt, ott már a téliszalámi kategóriája túl magas a német debreceniéhez képest.

Azt végképp nem értjük, melyik helyesírás-fetisiszta német találta ki azt, hogy cz-vel kell írni Debrecent. De mindenütt így írják.

A német húsfajták egyébként nagyon drágák, felárasok, szerintem a képen látható húsfajta nálunk (ár/érték arány és kiskereskedöi kézrátét figyelembevéve:) legfeljebb 2500, de legeslegrosszabb esetben 2800 forint lenne. A 4000 meg irrrreális.

Borból a következö választék van: Szekérvár, amit már Eichstättben is láttunk a polcokon, de inkább otthagytuk. Két eshetöség van: 1, mindenki otthagyja a polcokon a Szekérvárat, és már öt éve ott poshad, 2, vagy mindenki azt issza, és azóta lebutult a német nép. A Pisa-felmérés sajnos az utóbbiról tanúskodik. Aki szeret azon élvezkedni, hogy milyen helyezést ér el egy hihetetlenül népszerü, ám annál ihatatlanabb magyar bor Németországban, itt elolvashatja egy teszt eredményét. Magyar bort egyébként itt biztos nem fogunk venni, mert az ihatatlan itt annyiba kerül, mint nálunk egy közepes. A jó pedig nyilván a drágánál is drágább, úgyhogy nem vonatkozik ránk.

Amikor megjöttünk, kitaláltuk, hogy itt csak rajnai borokat iszunk, igaz, eddig csak két palackot (két finom, középkategóriás Dornfeldert) kóstolunk meg. Én (Ági) voltam egyszer borkóstolón is Wiesbadenben, szintén rajnai borokat ittam, de nem mind volt jó, és volt olyan is, ami ízlett. Legjobban az Auxerrois ízlett. Ez egy fehér szölöfajtából készült bor, francia, és a hasonló nevü grófságból származik. Németországban kevés van belöle. Amikor vendégségben voltunk a spanyol lánynál, nyilván elfogadtuk a spanyol bort is, nem vagyunk bornácik:)

Mindenünnen kultúra

Aggodalomra semmi ok, nem feledkeztünk meg sem becses Olvasóinkról, sem a bloghoz szükséges jelszóról, söt a Google Analytics révén újabbal is gazdagodtunk, és ennek köszönhetöen láttuk, hogy kétségbeesetten kattintgatták bizonyos budapesti internetezök a blogunkat, majd tovább is hajtottak, miután tapasztalniuk kellett a nem-frissülés szomorú tényét (a nem budapestiek, föleg a külföldiek kétségbeesés nélkül lapoztak tovább:-) )

Szóval, összefoglalóképpen kijelenthetjük, hogy a múlt hetünk szintén jól sikerült, teljesen kutturáltak lettünk, merhogy voltunk 1: moziban, 2: színházban, 3/1: kirándulni és 3/2: múzeumban is. Tételezve pedig:

A mozi nem igaz. Merthogy filmklubban voltunk, méghozzá ingyenesen, mert szimplán sóherek vagyunk és úgy akarunk kulturálódni (és vetítés közben ingyen ropogtatnivalót is osztogattak). A film az egyetemen volt, a Spanischer Filmkreisban, és az volt a címe, hogy Los lunes al sol (Montags in der Sonne - hálistennek németül feliratozták); nagyon tetszett mindkettönkek. Arról szól, hogyan teszik még jobban tönkre a spanyol munkanélküli hajóépítök a dokk kocsmájában az életüket, hogy nincs kiutuk és hogyan isszák magukat ezért gyorsan és hatásosan a sárga földig. Mindezt meglehetösen realisztikusan ábrázolja a rendezö (Fernando Aranoa), amiért mindenféle díjat kapott. Nagyon szomorú történet (sokan sírtak is a lányok közül), de ennek ellenére mégis végigvonul egy keserü humor vagy inkább derü a filmen. A föszereplö Javier Bardem volt, akit a kortárs spanyol mozi állócsillagaként ünnepelnek.

Színházban múlt pénteken voltunk, méghozzá a Staatstheater Mainzban (a szép napsütéses kép még októberben készült); szokásunkhoz híven kedvezményesen, mert a Dádénak köszönhetöen csak öt petákot kellett fizetünk a 8,5 helyett. A darab német volt, ezért a nácikról szólt, de biztosan többet mond Az ördög generálisa cím (Des Teufels General, szerzöje Karl Zuckmayer). Ha mégse, akkor mi elmondjuk: adott egy náci-diktatúra, egy világháború és egy föhös, Harras, aki történetesen zseniális repülögép-mérnök, csak éppen utálja a nácikat. Ennek ellenére mégis hozzájuk szegödik, mert jobban érdekli maga a mérnöki tudomány és a repülés, mint az, hogy kinek dolgozik. Például volt egy olyan mondata is a darabban, hogy ö Moszkva helyett inkább a Reichstagot bombázná le, neki mindegy ez az egész háború. Körülbelül ilyen hozzáállással tengeti a mérnökéletet a nácik szorító ölelésében (mert azért ök is tudják, hogy Harras más véleményen van, de szükségük van a tudására), egészen addig, amíg le nem zuhan egy repülögép. Botrány van, hogy szabotázs történt, de kiderült, hogy valaki elrontott valamit, ugyanakkor ezt Harras nem mondja tovább, felvállalja a felelösséget úgymond, és elrepül egy ahhoz hasonló géppel, amelyik meghibásodott. Mivel az is prototípus volt, és a szériahibát ott se javították még ki, a föhös meghal. A történet igaz, a föhöst Zuckmayer egy ismeröséröl mintázta. A színészek eléggé jók voltak, de nem rendkívüliek, 5-böl 4. A színház felszereltsége valami elképesztö, 5-böl 5 pont.

Szombaton elmentünk Frankfurtba (ingyen). Megnéztük a várost, és karácsonyi ajándékot is vettünk, szépet és jót. Lehet izgulni, kedves Olvasóink! Átmentünk a híres Frankfurter Weihnachtsmarkton is (nem itt vettük), amiröl az a véleményünk, hogy túl sok a turista, szemtelenül drága, továbbá a frankfurti is ugyanolyan, mint a mainzi, és éppen ezért nem túl izgalmas. A Majna partján szombatonként bolhapiac van, értékes és értéktelen dolgokat lehet kapni olcsón (nem itt vettük).

Zárójeles megjegyzés: Terveink szerint ezen a hétvégén is kirándulunk, ezúttal (ismét) Nürnbergbe, ahol a híres Weihnachtsmarkt mellett vagy helyett megnézzük a nürnbergi per apropóján összeállított nácimúzeumot, hamár egyszer Nácisztánban vagyunk. Nürnbergben utoljára 2004-ben voltunk a Sanyiékkal, de akkor nem néztük meg a nácikat. Zárójel bezárva.

Másodszorra jártunk Frankfurtban, de továbbra sem tetszik a város: ordenáré felhökarcolók éktelenkednek a városközpontban, beárnyékolnak mindent, beton, acél, üvegtömegek, mindez nagyon emberidegen, pocsadék és böszme. A legnagyobb felhökarcoló 259 méteres (antennával együtt 300). Budapesten most 70 méteres limit van, és ez így nagyon is jól van, egyszerüen undorítóak ezek a frankfurti betondöbbenetek. Csúnya és rossz: még Sir Norman Foster se tudja megcsinálni úgy, hogy az tessen minékünk. Csúnya fotó mellékelve fönt.

A Städel Museum ha jól tudjuk, a legnagyobb képtár Frankfurtban. A diák belépö magyar viszonylatban baromi drága, 8 ojró, dehát egyszer élünk (És kétszer vagyunk diákok, hehe). A múzeum tipikusan német: szép, átfogó, és hihetetlenül értékes képek vannak a gyüjteményben. Amikor mi voltunk, két külön kiállítás is volt: egy Dürer-grafika összes, és Cranach-életmü; és ezenkívül megnézhettük az állandó kiállítást is.

A Dürer lenyügözö volt, legalábbis annak indult. A tárlaton a legszebb, legkiforrottabb metszeteket láttuk, és tényleg nagyon el voltunk ragadtatva, csakhogy a kiállításon tényleg csak a legjobb Dürereket, az igazi mesterremekeket, a bravúrdarabokat állították ki, a " szimplán jókat" nem, illetve kölcsönadták szegényebb múzeumoknak - nem tudjuk. Mindenesetre ott volt a falon az Apokalipszis-sorozat, amit Budapestre csak ritkán hoznak, ott volt a Bünbeesés-sorozat, a Mária élete-sorozat, meg a Keresztút-sorozat, illetve olyan klasszikus remekmüvek, mint a Melancholia vagy a Rinocérosz. És még sok más híres kép.

A Cranach der Ältere szintén nagyon tetszett, és ez ráadásul kétszintes kiállítás volt, szemben a Dürerrel, amit egy nagy, több részre osztott teremben néztünk meg. Szépek a fátyolos Vénusz-ábrázolásai, viccesek a kritikus képei is (egyenlötlen párok: vén néni vastag tarisznyával és egy fiatal fiúval; illetve megöszült, kikövéredett öregúr hetyke tinivel). A saját magától festett vallásos képei is szépek, viszont a megrendelésre készültek nagyon kellemetlenek: odafestette valamelyik város korabeli polgármesterét a Keresztfa tövébe, ahogy éppen bánja a büneit, stb. Egyszerüen üvölt a képröl a "fizetett hirdetés" jelleg. - Az állandó kiállítás ugyancsak tetszett, mindkettönknek lett úgynevezett "kedvenc képe": Andris kedvence egy Degas, Musiciens à l´orchestre; Ágié egy 17. századi hollandus, Pieter Janssens Elinga, töle egy szobaenteriör - viszont az ö festménye nincs feltöltve a Städel Museum honlapjára, azt nem tudjuk megmutatni. De a Degas-t se adják vissza a bitek, nem is magyarázzuk.